Jobb hallgatni?

- Huszonöt év után került nyilvánosságra: egy budapesti középiskola tanára rendszeresen molesztálta tanítványait. S. tanár úr a gimnázium egyik sztárpedagógusa volt. Amit tett, arról eddig senki nem mert nyíltan beszélni. Miért őrizzük akár évtizedeken át is a csoporttitkokat?

– Több hasonló ügyről is hallhattunk mostanában. Szepesi Nikolett úszó például azzal kavart botrányt, hogy edzőjét megvádolta: még kiskorú volt, amikor a férfi szexuálisan zaklatta őt az edzőtáborokban. Az abúzusról és minden más átélt erőszakról nagyon nehéz beszélni. Az áldozatok szégyellik magukat, úgy érzik, ők tehetnek arról, hogy bajba kerültek. Először a saját bűntudatukkal kell megküzdeniük, ami olykor
még a felnőtteknek sem sikerül. A családon belüli erőszak sokszor azért marad titokban, mert a bántalmazott nő is azt gondolja: megérdemli a férjétől a verést. Az erőszak elszenvedői azonosulnak az agresszorral, és a lojalitásuk miatt sem képesek feladni őt.

– Egy csoporton belül a zaklatásokról mások is tudhatnak, legalábbis sejthetik. Ám S. tanár úr esetében a tanúk is hallgattak.

– Szociálpszichológiai tény, hogy minél inkább tisztában van valaki a saját felelősségével és azzal, rajta is számon kérhető, annál valószínűbb: segít majd a bajban. Ám ha sok a kívülálló, és megoszlik köztük a felelősség, az emberek igyekeznek arctalanná válni. Nem akarnak belekeveredni rázós ügyekbe. Ráadásul pont az abúzust nehéz utólag bizonyítani, ha az elkövető tagad. Ezt is kénytelenek végiggondolni a „beavatottak”, mielőtt feljelentést tesznek vagy a nyilvánosság elé állnak. Az áldozatok meg attól félhetnek, a külvilág esetleg nem hisz nekik, vagy őket fogják megbélyegezni, hibáztatni.

– Minél zártabb, hierarchikusabb egy közösség, annál kockázatosabb a titkait felfedni?

– Általában igen. De például a katolikus egyház nem szekta, az utóbbi időknek mégis a legnagyobb botrányai kötődnek hozzá. A molesztáló papok bűneit sokáig eltussolták. „Házon belül” akarták megoldani. A lelepleződött papokat penitenciára ítélték, áthelyeztették másik parókiára, de nem teregették a nyilvánosság elé az ügyeiket, mert fontosabbnak tartották, hogy az egyház tekintélye ne sérüljön. Ez a „mindenek fölötti csoportérdek” elv ugyanúgy jellemezhet sportcsapatokat, ahogy katonai, bajtársi szövetségeket is. Általános erkölcsi norma, hogy az ember a saját fészkébe nem piszkít. És itt egy igen fontos ponthoz érkeztünk: a titkok társadalmi érvényesülése a titoktartás képességétől függ.

- Hogy érti ezt?

– Egy szakdolgozómmal közösen fogtunk szociológiai kutatásba. Különböző végzettségű, életkorú személyektől kérdeztük meg: mennyire tartják magukat sikeresnek? A másik skálán a titoktartási képességüket mértük. Kiderült, a két tulajdonság között szoros a korreláció: a titoktartó személyek sikeresebbnek tartják magukat a pályájukon, s talán nem is tudják, hogy ezt az emberi kapcsolataiknak köszönhetik. Amerikában azt is vizsgálták, mi kell ahhoz, hogy valaki elnök legyen. Az új hálózatkutatások azt találták, minél több közösség tagja az elnökjelölt, annál többen fogják majd támogatni. Egy ilyen személy persze rengeteg „hálózaton belüli” titok ismerője lehet. A szervezetek pedig addig állnak mögé, amíg a belső, bizalmas információikat nem adja ki másoknak. Ha ezt megszegi, elveszíti a támogatói csoportok bizalmát.

– A kirekesztettség a társadalom minden tagja számára az egyik legsúlyosabb büntetéssé válhat.

– Voltak idők, például az őskorban, mikor a közösség elveszítése a halálos ítélettel volt egyenlő. De a középkor is elég kemény volt ebből a szempontból. A legfőbb hatalmat az gyakorolta, aki az „üdvjavakat” birtokolta. Ha az egyházfő kitiltott valakit a vallási közösségből, és ő nem léphetett be többé a templomba – a társadalom számára lényegében megszűnt létezni. S noha a mai modern világban nem függünk ilyen mértékben egyetlen csoporttól sem, a kiközösítés pszichológiailag ma is rendkívül megterhelő lehet. Ezért a titkokról a csoporttagok többnyire akkor kezdenek beszélni, amikor már eltávolodtak a közösségtől, vagy mert esetleg a kiteregetést minden másnál fontosabb morális kötelességüknek tartják. Ők korunk hősei.

– Az áldozatok sokszor maguk sem tudják, hogy amit elkövetnek ellenük, az bűn. Vagy hogy alantas célok megvalósítására használják fel őket.

– De mindig vannak intő jelek, amelyekre felfigyelhetnek, vagy akadnak, akik figyelmeztetik őket a veszélyre. Kérdés, a csoporttagok nyitottak-e ezekre a jelzésekre, lehet-e ezekről nyíltan beszélni. Ám a csoportnormákkal szembemenni, elhallgatott dolgokat bolygatni mindig apró hősiességnek számít, már a legkisebb esetben is. Bátorság kell akár egy munkahelyi konfliktus vállalásához is. Például azt gondoljuk, a cégnél rossz irányba mennek a dolgok, de merjük-e szembesíteni ezzel a főnököt és a kollégákat? Egyszerűbb hallgatni. Philip Zimbardo amerikai szociálpszichológus – aki hazánkat próbálja megváltoztatni a „Hősek tere” kezdeményezéssel – azt mondja: ez a térség mindig csak azt tapasztalta meg, hogy jobb hallgatni. Hozzáteszem: ha valaki a csoportban megtöri a csendet, átszakadhat a gát, s valódi párbeszéd kezdődhet a problémákról. Szélsőséges esetekben a csoporton belüli erőszak áldozatai is azért szólalnak meg, hogy a példájukból mások tanulhassanak, ne kerüljenek ők is hasonló szörnyű helyzetekbe.

– A magyar társadalom törzsiesedik: a különféle rétegek, csoportok elszigetelődnek egymástól. Az izolált közösségekben viszont veszélyessé válhatnak a titkok.

– Ez valószínűleg így van, noha ilyen vizsgálatok nincsenek. Szerintem is tény: minél nagyobb a társadalmi válság és értékzavar, az emberek annál inkább visszahúzódnak szűkebb köreikbe, összezárnak, vagy összefognak az ellenségesnek vélt külvilággal szemben. A törzsiesedés általános jelenség, amit nálunk megkönnyít a társadalom rendkívüli töredezettsége.

– Ami a politikai megosztottság következménye is.

– A politikai szekértáborok harca elsősorban a politikai elitben és a médiában zajlik, s ma már egyre inkább a gazdasági elitben is. Ennél sokkal általánosabbak és mélyebbek azonban a szociális, kulturális törésvonalak. Ellentétek feszülnek a szegények és a gazdagok között, a főváros és a vidék, a város és a falu, a generációk vagy az etnikumok között. Amerikában természetes, hogy az emberek különböző szervezetekhez, civil körökhöz tartoznak. Nálunk már az is csoda, ha valaki egyetlen társaság tagja, akkor viszont kirekesztő módon válik csoporttaggá. A rendszerváltás után, reményeink ellenére, egyáltalán nem tisztultak le az identitások. Sokan maradtak egzisztenciális okok miatt kényszerpályán. S akik saját identitászavaraikkal küszködnek, gyakran keresnek menedéket zárt, törzsi közösségekben, akár szélsőséges politikai csoportoknál is. Úgy érzik, ott biztonságban vannak, tartoznak valahová. Ám az efféle törzsekben a feltétlen lojalitás kötelező. Aki a csoportnormákat megszegi, szembefordul a vezérrel vagy ha csak a véleményvezérrel is, és „kibeszél az ellenségnek”, azt árulónak tekintik. És könnyen ő maga is üldözendő ellenséggé válhat.