Játék a tűzzel

A Fő utcában nagy a pörgés, elsőre Kornél sem veszi fel a telefont, de mint mindenkit, mindig, visszahív. Sztrájkot szervezni a 7900 fős állomány, tizennégyezres tagság mellett embert próbáló feladat egy logisztikában járatos szerparancsnoknak is.

A helyzetet bonyolítja, hogy az 1996-ban fogant szolgálati törvény szerint tűzoltó, katona, rendőr nem sztrájkolhat, maximum felvonulhat. Manapság az is nehezebb. Árok szerparancsnok nevetve említi a szokásos „pitiáner furkálódást”. A tüntetés előtt az elöljáróság néhány helyen ellenőriztette az öltözőszekrényeket, nehogy az állomány „állami ruhában” vonuljon a térre.

– Először is – mondja Kornél, s mély levegőt vesz –, a cucc még nem az államé, hanem az önkormányzaté. (Január 1-jéig, amikor az Orbán-állam újra kézbe veszi a szervezetet – a szerk.) De a jó gazda szeme a jószágon. Olyan lepattant laktanyákban kutakodnak kincstári gatya után, ahol egy rendes mosógép sincs, hogy a kollégák mosni tudjanak. Úgyhogy ez nem egyéb, mint a szokásos „honi piszkoskodás”.
Kornél még emlékszik a két évvel korábbi, 2009-es esetre, mikor az Alkotmány utcai demonstrációra kiöltözve, frissen borotválva vonult az állomány, létrával, kiglancolt tűzoltószerekkel. A parancsnokok külön ellenőrizték. Rendnek kell lennie.

– Egyszer tilos, máskor kötelező? Ennyit jelent egy szimpla kormányváltás? – mosolyog Kornél, mintha nem értené.
Pedig nagyon is érti, politológiát hallgat Pécsett. Folyamatosan hangsúlyozza: a tűzoltóság politikamentes, de van szakszervezeti politika is. Abban ő nyakig benne ül.

Ami a politikai kekeckedést illeti, azzal a tűzoltók sem maradtak adósak. Április 18-ra munkavédelmi ellenőrzést rendeltek el a Parlamentben (ez törvényes jog és kötelesség), az alkotmányozás megszentelt napján. A levél elakadt, az Országgyűlés futárszolgálata csődöt mondott, az őr a tűzoltókat hazaküldte.

– Szegény, szegény honatyák – sajnálkozik fejét ingatva Kornél. – Most azt sem tudják, vészhelyzet esetén merre van a menekülési útvonal. Pedig arra egy vérbeli politikusnak szüksége lehet. Mi megmutattuk volna.
– Azért ne mondja, hogy a dátumot találomra választották ki – kötekedünk.
– Komolyan mondom, gőzöm sem volt, hogy mikor alkotmányozgatnak. Én csak egyszerű tűzoltó vagyok.
Hát persze. Kornél nagy elődöktől tanult: a kettős beszéd, a tájékozatlanság látszatába csomagolt jogi csűrcsavar ma már a politikai kommunikáció része.

De kezdjük a lényegnél, az illetménynél. Egy magyar tűzoltó nettó munkabére kilencvenezer, meleg vízre elég. Ha valaki, hát Kornél tudja, miről beszél. Negyvenkét éves, három nagykamasz atyja: Benedek, Levente, Bálint 19, 14 és 11 éves.

– Nem tarthatom őket zsíros kenyéren.
Egy hétvégi nagybevásárlás minimum tízezer, az asszony eladó, minimálbéren. A lakás frankhitelre ketyeg, benne van jó negyvenezerben, „egyéb kölcsönök mellett”.

– A tűzoltónak nincs menekülési útvonala. Csak előre...
Ez már nem a családapa, hanem a politikus hangja. Kornél nagy erénye, hogy a leghétköznapibb általánosságokat képes szakszervezeti nyelvre hangszerelni. A zsíros kenyértől így jutunk a parlamentig. Mindezt derűsen, lazán adja elő. Igen, ő is huszonnégy-negyvennyolc órázott, igen, ő is fakivágást, ipari alpinizmust vállalt, hogy fel ne kopjon az álla. Igen, az ő túlórapénzével is tartozik az állam. De nem fizet.

A háborúság – kormány és tűzoltó között – a kilencvenes évekre megy vissza. Az új rendszer önkormányzati feladattá tette a tűzvédelmet, s így a tűzoltók a senki földjére kerültek. Egy tűzoltóparancsnok négyfelé bokázik. A pöffeszkedő polgármester előtt, a képviselő-testületnek, a belügynek és a kormánynak. Ha fejleszteni kell, ha egy húszéves Rábát, IFA-t kell lecserélni, állam és önkormányzat egymásra mutogat: „Méltóztassék. Nincs pénzem.” Ha baj van, mindenki a tűzoltóra mutogat. Az állam évek óta csak a biztosítóktól beszedett pénzből vásárol technikát. Költségvetési pluszforrást a tűzoltóság nem kap, fizetésemelést még kevésbé, „modern pályaképvíziót” annál bőségesebben.

A tűzoltók ezt most unták meg, némi spéttel. Az állam 2004 óta tartozik az uniós jogelvek szerint járó túlórapénzzel. És hogy a nyomás nem eredménytelen, jelzi: áprilisban „megmozdult valami”. Amikor nyugdíjügyben kitört a vész, három nagyváros (Kaposvár, Győr és Budapest) azonnal jelezte: elmentek az utalások. Pintér miniszter gyorsan bevallotta: 6,5 milliárddal tartozik.

– Lám, megy ez – kommentálja epésen Kornél. – Hogy miért most, két tüntetés után? Ki érti?
Pintér, a BM-esek népszerű „Sanyikája” külön szám. Árok szerint valóban ért „rendőr-tűzoltó nyelven”, ma is szívzsaru, de köti a kormányzati fegyelem.

– Pintér legalább tudja, miről beszél, ellentétben Szijjártó úrral, aki a tényeket is rendszeresen elferdíti. Feleannyi korkedvezményes nyugdíjjal élő szlovák rendvédelmisről beszél – a feleakkora Szlovákiában. Ehhez pofa kell.
Amikor Pintér a demonstrálók elé lépett, hárman is körülállták, nehogy baja essék, de becsületére legyen mondva, nem a helyettes-helyettes-államtitkárt küldte, tegeződött, és „tartotta magát”. A tárgyalásokon a szókimondás embere. Amikor a tűzoltók felpanaszolták a Bajnaiék által adott negyvenkilencezer forintjukat, ami mostanra nyom nélkül eltűnt a rendszerből, Pintér visszavágott: „Az választási pénz volt.”

– Kérdés – mondja csúfondárosan Kornél –, hogy a tűzoltó kire szavazott. Szerintem összevissza. De...
De akkor hogy jött ki a kétharmad? A tűzoltók zöme – ne ködösítsünk – a Fidesz mellett döntött.

– Ma már egyre több kollégát látok – szólja el magát az elnök –, aki a fejét fogja.
Elhallgatunk. Túlestünk az első politikai kirohanáson. Nem ez az első kormány, amelyre Árok Kornél pikkel.

Amikor megkérdezzük: miért a rendvédelmieknél lyukadt ki a zsák, Kornélból kitör a politikai elemző.

– Mert túlígérték magukat. Azt mondták: évek óta elvesznek tőletek, tőlünk kaptok ezt-azt. Harmincszázalékos illetményemelést, kiforrott előmeneteli rendszert. Már az októberi ígéretek elszálltak, a Széll Kálmán terv pedig mindent fölülír. Ma már azt is, ami mindeddig mozdíthatatlannak látszott: a szolgálati nyugdíjat. Hogy nem kapunk semmit, elviseljük. Hogy azt is elvegyék, ami volt, nem tűrjük.

A nyugdíjkérdést le is zárjuk: Árok Kornél szerint a korkedvezményes és a szolgálati nyugdíj rendszerének átszabása politikai értelemben nyert ügy, anyagi (államháztartási) vonzata szinte nincs is, az egész hercehurca négy-ötszáz kollégát ha érint.

– Nem mi kezdtük az ostoba cirkuszt – mondja az elnök, majd hozzáteszi: a legtöbb tűzoltó egészségügyi okból vonul vissza. – Mit mondjak, amikor harminckilenc éves kollégát látok két gerincsérvműtét után? Tarts ki, pajtás, a hiánycél érdekében? Éljen a nemzeti együttműködés?
Árok szerint a kormányzatnak kivételesen nem a pénz számít, hanem az „elv”. Lázadni merészelnek? Szívassuk meg őket!

Hazafelé benézek egy észak-pesti laktanyába – féllegálisan, különben naplózni, jelenteni kellene. A klinkertéglás épület a legkevésbé sem hasonlít a katasztrófafilmek világára. A körletben nem verik a blattot, nincsenek jószívű, bumfordi tűzoltólányok, a klubszobában álmosan pislog a tévé. A kiképzés szoros napirend szerint zajlik. A hátsó udvaron két őszülő pasas öreg Rábát bütyköl, valaki betonoz, de ehhez meleg van, a védőital szódavíz. Kornélék a Ligából azért váltak ki, mert „a Pistáék” (Gaskó) makroközgazdászt játszottak, nem érdekelték őket olyan piti ügyek, mint a szolgálati szabályzat, a fenyítés, a lepattant mosdó.
Délután van. Az öltözőben a szekrényajtók enyhén macsósak, Lady Gaga elölről és hátulról, csipkében, csipke nélkül, Lionel Messi és a Barca. A levegőben szomorkás szag, a szerelemtelenség illata. Az állomány a hazait eszi, délben kifőzde, cafeteria, szóda, gépi kávé.
Tűzoltóéknál gyakori a válás. Miért?

– Ez statisztikai tény – mondja Kornél lehangoltan. – Az okot nem ismerjük, csak sejtjük.
A tűzoltó közelebb áll a szerkocsin ülő kollégához, mint a családhoz, mert ama „végső percben”, vészhelyzetben csak rá számíthat. A munka stresszes és nyomasztó, vannak „mesélhetetlen napok” is, amikor a tűzoltó karjában hal meg a négyéves kisgyerek. A kimondatlan szavak mérgeznek. A feleség tanít, a férj tűzoltó, szabadnapján másodállásra hajt, pár év után galaxisok választják el őket egymástól.
Kornél kései pályakezdő. Huszonnyolc elmúlt, mire döntött.

– Minden voltam, csak akasztott ember nem – mondja nevetve. – Cigányélet volt.
Pincérkedett, volt főszakács Ta-száron, amikor Somogyot „megszállták az imperialisták”, ’96-ban már a kaposvári tűzoltóság felé kacsingatott, de nem fogadták. Egy évvel később szerelhetett fel, megcsinálta a fizikai tesztet, és összejött az orvosi.

A szakszervezeti nyüzsgés a vérében van, „visszapofázós” srác volt gimnazistaként, a haverokért is kiállt. A szakszervezetet valakinek csinálnia kellett, „rányomták”, beleragadt, és egyre följebb választották. Így került a Fő utcába. Heti hat napot itt tölt, de hétvégére hazamegy.

– Ezt addig lehet csinálni – mondja –, míg az embernek nem kell hátranéznie: jönnek-e a háta mögött a többiek.

Ha valamikor, most tényleg jönnek. Nem véletlenül írták a transzparensre: „A macskán is segítünk, a kutyának se kellünk.” Ami tényszerűen igaz.

A tűzoltót mindenhez kihívják. Balesethez, roncsderbire, meccsre, fészkéből kipottyant gólyakölyökhöz, faágon rekedt nyávogó kiscicához.

– Bár – teszi hozzá Kornél – nem láttam macskát, amelyik ne talált volna kiutat.
Most a tűzoltók keresnek kiutat. Elég volt: a sztrájkbizottság fel is állt.

– Ez vadsztrájk lenne – aggodalmaskodunk. – Magas labda. Alapos ok a tömegoszlatásra.
– Miért? – kérdez vissza. – Bizottságot alakítani tilos, nyugdíjat megvonni törvényes?
Kérdés: mit tesz a magyar rendőr, ha a kolléga ellen indul az attak. Ha megkapja az „oszlatás” parancsot. Kornél szerint engedelmeskedik. Hogy egy héten át túlórázzon a balesetin fekvő haver helyett.

A tűzoltónak, sztrájk esetére, van néhány jó tanácsa. Ne tessék autóba ülni. Ne tessék fára mászni.

És ne tessék a tűzzel játszani!