Márványi Péter: Sokáig nem tudták, hogy cigányokat is gyilkoltak meg a második világháborúban

„Lakatos Angéla minden évben egyszer tavasszal felül a vonatra, és Várpalotára utazik. Virágot visz magával, elmegy a tóhoz és bedobja a csokrot a vízbe.” (Márványi Péter: Víz alatt, föld alatt, Élet és irodalom, 1975)

Márványi Péter újságíró, későbbi rádiós szerkesztő-műsorvezető és tudósító, még diák korában közölt riportot 1975-ben egy Várpalotán történt roma tömeggyilkosságról. Amennyire tudjuk, ez volt az első eset, hogy egy ilyen tragédia a nagy nyilvánosság elé került, abban a korszakban, amikor a roma holokauszt tényei egyáltalán nem voltak ismertek. A második világháború idején csaknem húsz településen történt hasonló, azóta ezeket már nagyrészt felkutatták a civilek és roma szervezetek. Ami közös ezekben a történetekben az, hogy ezeket nem a németek, nem az SS követte el, hanem magyarok.

Kikkel találkozott, és miket meséltek a túlélők, hozzátartozók?

Igazából ez nem a »hagyományos« értelemben vett roma holokausztról szól, nem azokról, akiket haláltáborokba vittek, hanem azokról, akiket itt, Magyarország területén gyilkoltak meg a második világháború során tömegestül. Amikor ez a cikk készült, akkor még a roma holokauszt sem létezett a közbeszédben. Egyáltalán, a magyar népesség túlnyomó része azt sem tudta, vagy legalábbis nem beszéltek róla, hogy a cigányok gyakorlatilag ugyanolyan elbírálás alá estek a háború idején, – illetve a nyilasuralom alatt – mint a zsidók. Egyszerűen nem tudtak arról, hogy cigányokat is öltek meg a második világháborúban, pedig a számuk tetemes.

Az én nyomozómunkám onnan indult, hogy még középiskolás koromban nagyon jó barátságba kerültem Daróczi Ágnessel, akivel úgy ismerkedtem meg, hogy láttam őt a Ki mit tud?-ban fellépni versmondóként, és annyira megérintett a személyisége, az őszinte indulatai, a kedvessége, a szépsége, hogy egyszerűen bejelentkeztem nála a következő Ki mit tud? adás idején, volt lehetőségem arra, hogy bejussak az adás helyszínére, és ott megismerkedtünk. Ebből barátság alakult ki, az ő révén jutottam el Choli Daróczi József költőhöz, aki akkor Újpalotán volt tanító. Vele készült az első megjelent riportom. Majd találkoztam Bari Károllyal is, akivel évekkel később, már rádiósként egyórás interjút készíthettem. Ágnes későbbi férje, Bársony János adta az ötletet – mondhatni szinte a feladatot – és az ehhez szükséges információkat, hogy legyen végre valamiféle nyílt, sok ember számára elérhető nyoma annak, mi minden történt a cigányokkal a második világháború idején. Én sem tudtam korábban minderről.

Akkor a sajtóviszonyok közepette hogyan sikerült erről a trémáról megjelentetni valamit?

Az ég egy adta világon semmiféle akadályt nem gördítettek az elém, hogy elkészítsem, és aztán közreadjam az Élet és Irodalomban. Sőt! Emlékezetem szerint meglehetősen nagy örömmel fogadták a szerkesztők, hogy valami olyasmiről szólt a történet, ami igaz, valóságos, megrázó, és ami szinte ismeretlen a közvélemény előtt. Tehát nem voltak ilyen problémáim, nem volt kérdés, hogy ezt a riportot, ha jól megírom, akkor leadják-e.

Víz alatt, föld alatt című riport 1975-ben megjelent Élet és Irodalomban. Fotó: Márványi Péter 

Eleve nekik írta? Vagy ők fogadták be?

Azt hiszem, hogy igen. Nem emlékszem erre pontosan. Volt akkor nekem már más publikálási lehetőségem is, mert egy olyan ifjúsági munkastúdióba jártam, ahol egyenes útjuk volt a cikkeinknek a Népszabadság ún. Fiatalok oldalára, ami akkor a vasárnapi mellékletben kapott helyet. De nem gondolkodtam abban, hogy a Népszabadságban írjam meg, pedig még gyakornok is voltam ott. Hanem az Élet és Irodalom volt igazán vevő a dologra. Bársony Jánostól kaptam meg azokat a neveket, akiket keresni kellett, és magát a helyszínt is, ugyanis a helyszín gyakorlatilag most sem ismerhető fel. Ma már ugyan van egy emlékkő a közelében, de ez gyakorlatilag nem más, mint a várpalotai hőerőmű hűtővizének a gyűjtője, egy kis tó a régi 8-as út mellett, ami bányagödör volt akkor, amikor a gyilkosságok történtek.

A székesfehérvári akkori úgymond cigánytelepen tudtam beszélgetni a túlélők egyikével. Ellentmondásosak az adatok, de körülbelül 150 ember meggyilkolásáról lehet szó, a túlélő Mici néni, Lakatos Angéla egyike volt azoknak, akiket a nyilasok összetereltek Székesfehérvárról és elhajtottak erre a helyszínre, és egyszerűen belelőtték őket a bányagödörbe. Mint ahogy az a riportból is kiderül, azért élte túl Mici néni a gyilkosságot, mert a többiekkel együtt beleesett a gödörbe, több golyó érte, de nem vesztette el az eszméletét, és valami komoly életösztön és helyzetfelismerés révén igyekezett nem megmozdulni, amíg el nem mentek a fegyveresek. Amikor leszállt az éjszaka, akkor próbált még túlélőket találni. Egyetlenegyet talált, Rafael Margitot, egy kislányt, akit Falatnak becéztek a telepen. Jellemző, ami a riportban is szerepel, hogy Mici néni és Falat valamennyi felmenőjüket, rokonukat ott vesztették el.

Miután kimásztak a gödörből, kalandos utakon Veszprémben, illetve Győrben találtak menedéket, többek közt azért, mert voltak olyan jóérzésű magyarok, akik segítették őket. Mici nénin és Margiton kívül egy magyar szemtanúval is tudtam beszélni, aki látta őket, amint pólyásokkal, kisgyerekekkel kezükben hajtották őket a gyilkosság helyszíne felé. Az is ebből derült ki számomra, ami azóta szintén történelmi tény, hogy nemcsak ott, hanem a várpalotai Mátyás-vár mellett is volt kivégzés, ahol öt vagy hat embert lőttek le, és ezek is cigányok voltak.

Márványi Péter munka közben 2006-ban. Fotó: Márványi Péter.

Azt is sikerült kideríteni, hogy mi volt az ürügye a tömeggyilkosságnak. Mint tudjuk, Magyarország nyugati részén, a Balatontól északra, észak-keletre hatalmas harcok voltak, a magyar és a német haderő itt próbált valamiféle ellenlökést kialakítani az előre nyomuló szovjet hadsereg ellen, és ennek során maga Székesfehérvár is gazdát cserélt egyszer vagy kétszer. Az ürügy pedig, amit kitaláltak a cigányok kivégzésére, az volt, hogy a cigányok együttműködtek az oroszokkal, segítették őket. Aminek valószínűleg semmi különösebb alapja nem lehetett, ha belegondolunk ezekbe a történésekbe. Vajon az amúgy is a periférián élő lakosság tehetett-e bármit annak érdekében, hogy az oroszok tankjai és az irgalmatlan haderő, a tüzérség, a levegőben az IL-2-es csatagépek visszalökjék a németeket? Nyilvánvalóan csak ürügyről lehetett szó.

A másik fontos dolog, ami felbukkan a cikkben, az a kérdés, hogy lehet-e egyáltalán emléket állítani az áldozatoknak. A riport készítése idején a székesfehérvári hatóságok, itt a Hazafias Népfrontról van szó elsősorban meg a pártbizottságról, hajlandóak lettek volna valamiféle emlékművet felállítani. De kiderült, hogy a gyilkosság nem Székesfehérvár területén történt, hanem Várpalotánál, és ezért átpasszolták az ügyet a várpalotai tanácshoz. Ők viszont nemigen mozdultak semmit bármiféle emlékmű ügyében. Ami a döbbenetes, ezt most utólag beszéltük meg Bársony Jánossal, hogy ugyanazt az ürügyet használták 1975-ben, mint 1945-ben a gyilkosság idején. Vagyis azt mondták: miért állítsunk emlékművet a cigányoknak, ha együttműködtek az oroszokkal? Mondták ezt abban a korszakban, amikor Magyarország a Szovjetunió szoros szövetségese volt még a Varsói Szerződésben, illetve az ún. szocialista táborban. Magyarán: a cigányoknak a kezelése, az, ahogy nézik, ahogy rájuk tekintenek, ahogy róluk gondolkodnak, az tulajdonképpen teljesen független volt különböző korszakoktól, társadalmi berendezésektől, politikai hatalmi viszonyoktól. Mindenképpen a cigányokat kellett valahogy hibáztatni a saját sorsukért, ami, mint tudjuk, tulajdonképp a zsidók esetében bevett gondolat volt, ami aztán a rendszerváltás után jött elő igazán.

Végül mikor sikerült mégis valamit tenni azért, hogy az emberek ne felejtsék el, mi történt?

1990 után állítottak emlékművet a gyilkosság helyszíne körül, amikor erre az akkor már szerveződő cigány értelmiség, illetve cigány társadalmi, civil szervezetek már képesek lehettek, akár a hatóságok segítségével, akár anélkül.

A másik nagyon fontos pont, amiért ezt a történetet mindenképpen érdemes ma ismét végiggondolni, az, hogy kik követték el a tömeggyilkosságokat. Teljesen világos, egyértelmű a tanúvallomásokból, kétség nem fér, hogy ezek magyarok voltak. Nem németek, nem az SS, nem a Gestapo, hanem magyar csendőrök és nyilasok. Ennek fontosságát megint csak a mai szerencsétlen időszak adja meg, amikor kormányszinten történik annak sulykolása, hogy ami Magyarországon holokauszt volt, ami népirtás volt, ami szörnyűség megtörtént akár a zsidókkal, akár a cigányokkal, az mind 1944 március 19., a német megszállás után történt, és az mind a németek műve volt, vagy a németek nyomására történt. Ez a tömeggyilkosság is nagyon pontosan példázza azt, hogy erről szó sincs. Itt az áldozatok is magyarok, cigány-magyarok, de az elkövetők is magyarok voltak, akik közül egy-kettő lett végül is a népbírósági perek időszakában felelősségre vonva.

Tehát volt valamiféle felelősségre vonás?

Volt, és egy-két részletet a népbírósági perekből is lehet tudni. A kilencvenes években nagyon erősen beindult, és most sajnos ez már egy egész múzeumi hálózatnak, kommunikációs kampánynak a része, hogy itt a magyarok bűntelenek lettek volna a második világháború idején. Ezért is nagyon fontos, és ezt is utólag tudtam meg, a riportban még nincs benne: nem ez volt az egyetlen ilyen típusú esemény 1944–45-ben Magyarországon. Bársony János közlése szerint, összesen 19 helyszínen történt kisebb-nagyobb tömeggyilkosság az ország területén, amelynek áldozatai cigányok voltak. Ami a különbség: a zsidó holokausztról viszonylag sok szó esik, azt igazából csak a legszélsőségesebbek tagadják, de a cigány holokauszt esetében még ma is inkább az elhallgatás a reflex a hatalom és sok magyar ember részéről. 

(Kiemelt kép: Márványi Péter)