Így éltünk

Ahhoz a „törpe kisebbséghez” tartoztam – hogy egy tanáremberből miniszterelnökké előlépett kar- és kortársamat idézzem –, amelyik szeretett iskolába járni. Strébernek is tűnhetek ezt bevallván, de hát mit tegyek, így volt. Jól éreztem magam a többi huszonkettővel 1949–1953 amúgy egyáltalán nem szeretni való, súlyos esztendeiben. „Hazajártam” az iskolába, barátaim közé.
Igaz, volt egy kiváló osztályfőnökünk, Szőts Rudolf, akiről később leánytanítványai is úgy nyilatkoztak: „Olyan, mint az Isten. Szigorú, de igazságos.” Mi is így véltük. A tekintély az osztályban Selmeczi Bandi volt, vitathatatlanul és folyamatosan kitűnő, szerény, csendes, ám megfellebbezhetetlen szavú szertornászbajnok és melankolikus mindentudó. (Meghalt már ő is, szén-monoxid fojtotta meg az asszonnyal együtt, akit szeretett.)
Utóbb csalódással talán csak a sokáig mellettem ülő Sityi Ádám szolgált, aki négy éven át írta le latindolgozatait a füzetemről, majd a rendszerváltozás után elment ősmagyarnak, s amikor szittya vére felhorgadt, épp a médiaháború idején, nyílt levelet írt egy akkori pártszolgálatos lapban Csúcs Lászlónak, mondván: mit vacakol a Bölccsel, rúgja ki a rádióból, oszt jó napot. (Ennyit a hálás utókorról meg az én aktuális emberismeretemről.)
Kultúrával az akkori Kecskemét nem kényeztetett el bennünket. A színházban a Dohányon vett kapitány meg a Szabad szél című operett dúlt, prózában Háytól Az élet hídja. (Ki gondolta volna, hogy negyven évvel később az asconai temetőben tisztelettel fogok állni a sírjánál, nem messze Hans Habéétől, Kerényi Károlyétól.) Slágerként a „szénát hordanak a szekerek” kezdetű örökbecs járta, s irodalmi termékként efféle volt olvasható: „A barázdában guggolunk, / s egünket a Párt kitárta.”
Mindennek ellenére akkor is úgy véltem (tanárként hangoztattam is némileg kétkedő arcot vágó diákjaim előtt), hogy az iskola az első számú hasznos népszórakoztató intézmény. (Figyelem: mindhárom jelző hangsúlyos!) Nincs még egy ekkora, nagyjából homogén populáció (na jó: népcsoport), amely minden reggel fölkerekedik, bemegy a némileg hasonlító, azonos célra készült épületek egyikébe, s ott órákon keresztül csupa fontos dologról hallhat értelmiségiektől. (Ha jó a tanár, akkor kellemes légkörben.) Ez felmérhetetlen potenciált jelent: akié az iskola, azé a jövő – mondhatnánk, ha nem láttunk volna már néhány csődbe ment aufkläristát. Meg karón varjút.
De láttunk. Így aztán inkább arról beszélek, milyen volt a katedrán, ahol nem kevésbé szerettem lenni, mint a padban. 1957-ben ugyanabba az épületbe mentem vissza „taní-tani”, ahol érettségiztem. De már egy másik gimnáziumba, amely a romantikus sorsú Bányai Júlia nevét viselte. (A névadó hölgy Kossuth katonája volt, férfiöltözetben. Korábban Bécsben lépett fel mint cirkuszi műlovarnő. Bemtől hírszerzői megbízatásokat is kapott: az erdélyi harcok során a nyelveket beszélő, kiválóan lovagló százados „táncosnőként” kémlelte ki az osztrák és orosz katonai táborokat. Bányai Júlia kapitány az összeomláskor utóvédjével fedezte a menekülőket. Ő is emigrált Törökországba, mint sokan, de szigorúan titkos megbízással még visszatért Erdélybe összeesküvés céljából, majd ennek meghiúsulása után Kairóba költözött, ott fogadót nyitott „A fáraóhoz” névvel.)
E nyughatatlan asszonyénál a mi életünk szürkébb volt. Bár persze nem eseménytelen. Azt mondanám: éltünk akkoriban is, csak ki kell vonnunk mai hétköznapjaink általános gyakorlatából sok más mellett az autót és a televíziót, a mobiltelefont (meg a rendeset), a bankkártyát, a PIN kódot, a hifit meg a wifit, a távfűtést, a teflont, a GPS-t, a hardvert, a szoftvert, a digitalizálást meg a hűtőszekrényt, a miniatürizálást és az automatizálást, a metrót, a plázákat, a többpártrendszert és az importárut, a légkondit meg az intercityt és az útlevelet, a polgári irodalmat, a magánvállalkozást, a devizahitelt és a kilakoltatást, a számítógépet, a faxot, a Skype-ot, az SMS-t, az e-mailt, a szívátültetést, a laptopot, a mikrosütőt és az űrhajózást, sok más mellett a genetika kódjait, a hajléktalanokat, a kukázókat és a kukákat, az őrző-védőket és a celebeket... Nem volt Európai Unió, unortodoxia, tőzsde meg koherenciazavar sem. Tessék hát kivonni az elmúlt félszáz évet! Nem olyan nehéz művelet.
Így éltünk. Ennyivel szegényebben, egyszerűbben.
Igaz, kezdő tanár koromban néhányan megmutatták, merre lakik a jóisten. Hajdanvolt igazgatóm az első félévi osztályozó konferencián, ahol egy jogos elégtelennel akartam honorálni valakinek a tudatlanságát, rám hörrent: „Nem lehet megbuktatni! Ő hordja nekem a tejet.” Szabódásomra, hogy ez magánügy, ismét támadott: „A jegyet nem te adod, hanem az osztályozó konferencia. Na, kartársak, ki szavaz elégségesre?” Meglepetés: rajtam kívül mindenki.
Emlékezetes: a megyei művelődési osztály vezetője ellátogatott iskolánkba, s az irodalomoktatásról szólván Balzacot is szóba hozta, de fonetikusan, c-vel ejtve. Sokan kapirgáltuk akkor szégyenlős, lesunyt fejjel a tanári asztal kopott lapját. 1958-at írtunk...
Amikor a megyei tanács vásárolt néhány festményt közcélra, beviharzott az osztozkodásra Miska Elek, a másik gimnázium igazgatója, s azt mondta: a tanácselnök-helyettes elvtárs üzeni, hogy "a legnagyobb kép az enyém”...
Szakfelügyelő összehívta a város magyartanárait egy általános iskolai osztályterembe. Maga fent a katedrán terpeszkedett, mi az alsó tagozat szűkre szabott padjaiban feszengtünk. Kijelentette: „Mai összejövetelünknek nincs külön napirendje, csak beszélgessünk, mint ha egyenrangúak volnánk...”
Ha erre azt mondják, hogy különösen meggárgyult helyen tanítottam, akkor nincs igazuk. Kiváló elmék is szégyenkeztek ott mindenki helyett. Mária néni matematikát oktatott, de volt kombájnvezető-vizsgája is. Talán előrelátásból, talán szórakozottságból szerezte. Volt, hogy a férje papucsában állított be a tanáriba, s volt, hogy hóna alatt egy falitükörrel érkezett. A kérdésre, hogy ezt meg miért hozod, Mária, feleszmélt: „Jesszusom, a táskám a dolgozatfüzetekkel, az meg otthon maradt!” Igen tájékozott, jobb kort érdemlő, valódi értelmiségi volt, akivel egyszer egy elektromos futómacskákkal kapcsolatos hirdetés nyomán (én, a sült bölcsész elképzelni sem tudtam, hogy mi lehet az) igen kellemes eszmecserébe merültünk az akkoriban C. P. Snow nyomán éppen divatos „két kultúra” tárgyában.
Adódott arra is alkalom, hogy tovább képezzenek engem. Friss diplomám még meg sem száradt, máris beiskoláztak A magyar munkásmozgalom története című fejtágítóra. Az előadó hajdani katonatiszt, akkorra átképzett történelemtanár, régi ismerős. Mondom neki: „Gyurka, én nem töröm magam a szereplésért, tudod, az egyetemen tanultunk dialmatot, magyar és szovjet munkásmozgalom-történetet („Kratkij kursz”) meg polgazdot, vizsgázni is kellett mindből. Nem akarnék én itt produkálódni.” Persze – mondja. Majd másnap behív szigorú szemű igazgatónőm, és letol: „Ideszóltak a megyei művelődési osztályról, hogy maga nem volt elég aktív tegnap.” Kérdem: honnan szedik? Mondja: az előadói jelentésből. Elmorzsoltam egy cifrát, s a következő szemináriumra a munkásmozgalom perifériájáról, a legapróbb, helyi, tudhatatlan eseményekből állítottam össze egy antológiáravalót, és vagy négy-öt alkalommal kérdeztem ártatlan pofával: mi erről az álláspont? Gyurka égett – ahogy stílusosan mondható –, mint a Reichstag. A végén odajött, és azt mondta: „Neked nem kell többet idejárni, év végén majd aláírom az indexedet.” Így lett havonta egy szabadnapom.
A munkás(mozgalmi) hétköznapokat néha meg-megszakította valami „kulturális esemény”. Tanulóink havonta egyszer ambiciózus és kerekded énektanáruk vezetésével feljöttek az operaházba művelődni. Első útjukra velük tartott iskolánk – mondjuk úgy, hogy puritán – igazgatónője is. Másnap a tanáriban patáliázott, hogy mit képzelnek ezek a taknyosok, kisestélyiben és nagy dekoltázzsal jelentek meg, és tupírozva. Ezt megtiltja – lángolt. S valóban, a következő órán Lajos, az átszellemült arcú hivatalsegéd behozta a körözvényt, amely szerint tanulóink az operaházban tartoznak „kizárólag matrózblúzban” megjelenni. Felolvasván az ukázt, azért megjegyeztem: ezt betű szerint ne teljesítsék, mert „alulöltözöttségükkel”, a szoknya hiányával nehezen kimagyarázható, kínos feltűnést fognak kelteni a fővárosi dalszínházban.
Abban az időben (is) igen szigorúan, központosítva akarták szabályozni az oktatást. Hivatalos álláspont volt, hogy „a tanterv törvény”. Végrehajtása kötelező. A jó emlékű européer, Varga Balázs ugyan többször nyilvánosan is elmondta, hogy ez tiszta ökörség, ám hiába. De ha az ember behúzta maga mögött az osztály ajtaját, az „édes összeesküvésben” a lelkiismerete, a legjobb tudása szerint tanított. Tanítottam én mindenkit persze, csak éppen máshogyan szeleteltem a tananyagot. Elidőztem Adynál, Babitsnál, Kosztolányinál, József Attilánál, és a legkevésbé sem érdekelt, hogy mit mondott a magas hivatalosság óraszámokról, kötelező arányokról. (Én például még harcosan érettségiztem 1953-ban a Magyar Írók Szövetségének I. kongresszusából és a Felelet-vitából s hasonló efemer „értékekből”. Mi haszna?) Pedagógiai szabadszájúságomat pedig hajdani mesteremnek, Baránszky-Jób Lászlónak köszönöm, aki az antiintellektuális ötvenes években egyetemi magántanár létére egy budai gimnáziumban oktatott, ahol rövid időre a famulusa lehettem

------------------------------------------------------
FOTÓK: 1. A régi iskolám (archív éjszakai fotó, mellékelve, szélei elmosva, emlékképszerűen)
2. Ballag a IV. d. A tanár a háttérben (Pendrive)
3. 50 évvel később (Pendrive)
4. Szakálltalan igazolványkép kezdő koromból (Kis fotó) – el is maradhat.
5. Mostani szerzői kép, ehhez az íráshoz illő (Fotó Geréb Zsolt) (Pendrive).
(Mindent mellékelek – és mindent visszakérek! Zoli pénteken vissza is hozhatná nekem!)