Igazodási pont
Pulitzer-díjat kapott életművéért Mester Ákos, a 168 Óra alapítója, egykori főszerkesztője, a magyar sajtó egyik legnagyobb alakja.
Mester Ákos azok egyike, akik a szavakkal bámulatosan pontosan bánnak: azokat nem cifrázzák, nem szédítik összetekert mondatokba. Nem beszél mellé, világosan fogalmaz mindenkor, és mivel tudja, hogy mit akar mondani, ezért pontosan azt mondja, nem mást. A gondolatai egyértelműek, kétséget nem hagynak, s ha kételyei voltak, vannak is, azok annak a polgárnak a kételyei, aki féltőn gondolkodik a jövőről, a jövőnkről.
Hiszen voltaképp mégiscsak erről volna szó: közös jövőnkről, amely így-úgy alakul, reményfoszlányaikat hordják erre, hordják amarra, mégis: vannak kikristályosodott pontok, mint voltak egykoron a rendszerváltás előtt és annak idején is. Ezek egyike ő és az általa szerkesztett rádióműsor volt. A 168 Óra, amely szándéka szerint a valóságot csempészte be mindennapjainkba, a tisztán látás képességét biztosította a homályos időkben, és az így nyert hitelesség okán az igazodás biztonságát a zavarosakban.
Mert zavaros idők voltak akkoriban, amelyben kellettek az igazodási pontok: magára maradtan, közösség híján az ember hajlamos az elvadulásra. A rendszerváltás közösségélménye azonban gyorsan odalett, s abban a színes kavalkádban, amelyben fölszikráztak a sokáig elfojtott ősi ellentétek, kellettek azok, akik arról beszéltek, amiről szólni kellett: a lényegről. Kellettek azok, akik mindig tudták, miről van szó, akik valóban az események ütőerén tartották a kezüket, s szikár, megfontolt, pontos szavaikkal esélyt adtak az eligazodásra. Mester Ákos és csapata, az akkori legjobbak, ezt adták nekünk. A legtöbbet, mit adhattak.
Nincs az a hatalom, legyen bármilyen türelmes is, amelynek ez tetszene. Ha pedig a hatalom türelmetlenséggel és idegességgel, nemzetidomító gőggel társul, akkor könnyen eljut odáig, hogy a valóságláttatót ellenségnek tekintse, mert nem az ő valóságát látja, legyűrendőnek, meghódítandónak, kipenderítendőnek, a saját otthonából is kiűzendőnek. Mester Ákos így maradt mikrofon nélkül, így vették el az otthonát – s vele azt az otthonosságot, amelyet a hangja hallatán éreztek oly sokan.
A szellem azonban utat tör magának. Mester Ákos új otthona e hetilap lett, dolgát töretlenül végezte, egyfajta csak a legnagyobbakat jellemző kérlelhetetlenséggel: az általa szerkesztett újság vált igazodási ponttá, s a hangzó interjúiban megszokott pontos nyelvhasználat cikkein is átsütött. Sosem írt mást, mint amit gondolt.
Ez valahogy olyan természetesnek tűnik, pedig, kiváltképp manapság, egyáltalán nem az. Hiszen – ahogy a Pulitzer-díj átadásán fogalmazott – ma látszat sajtószabadság uralkodik. S valóban, e hivatás, amelynek ő az egyik legnagyobb művelője, végveszélybe került. Épp megpróbálják kisajátítani azok, akik a propagandát tartják hírközlésnek, a léha szolgaságot pedig szakmai követelménynek.
Holott az újságírás a valóság iránti alázat. Ezt az alázatot semmi nem pótolja, és átsüt mindenen. Mester Ákos élete erről az alázatról, az el nem vehető hitelességéről, a pontos szavairól szól, valamint arról, hogy az ember sose adja meg magát, mert a fölemelt kéz méltatlan hozzá. Ez árulkodik abból is, amit Mester Ákos most, a Pulitzer-díj átadásakor mondott: „A miniszterelnök úr már azt is mondta, hogy a viták ideje lejárt, ezzel mintha azt üzente volna a népnek, hogy kuss legyen. Én abban reménykedek, hogy a nép hamarosan visszaüzen.”
