Időutazás

Balczó Zoltán képviselő úr (Jobbik) színvonalas, józan, tárgyszerű felszólalását hallgattam a parlament sajtópáholyában, és úgy éreztem, mintha visszarepülnénk a harmincas évekbe. A köznevelési törvény volt a vita tárgya, és azt kell mondanom, a Jobbik egyébként kritikus érvelése kifejezetten meggyőző volt.

Miért éreztem magam mégis időutazáson?

Ennek a Hoffmann Rózsa-féle törvénytervezetnek sajnos szinte semmi köze nincs a kereszténydemokráciához. Én nagy várakozással tekintettem a törvény elé, és nagyon csalódtam, személyesen Hoffmann Rózsában is, akitől korábbi publikációinak, megszólalásainak alapján sokkal nagyívűbb koncepciót vártam. De hát nemcsak tőle, hanem az egész magyar kereszténydemokráciától is. A II. vatikáni zsinat és II. János Pál életműve után úgy gondoltam, a kereszténydemokraták által készített oktatási törvény alapeszméje a szegények megsegítése, a megnyomorítottak, megalázottak, margóra szorítottak sorsának javítása, a testvéri tolerancia hirdetése lesz. A zsidó-keresztény vallási eszmeiség lényege abban a jézusi mondatban foglalható össze (amelyet egyébként az Ószövetségből idéz), hogy „szeresd felebarátodat, mint tenmagadat”. Ez a judaizmus lényege, ez az evangéliumi kereszténység lényege. A többi, a teológia, ördög-menny-pokol stb. különbözik, de az etikai lényeg e tekintetben ugyanaz: az emberi szolidaritás.

Ennek a szolidaritásnak nem nagyon találhatjuk nyomát az új köznevelési törvényben. Ez erősen hierarchizált, központilag irányított, szegregáló és kifejezetten a középosztály gyerekeire szabott iskolát akar megvalósítani, gyakorlatilag érzéketlen a nem középosztálybeli gyerekek sorsa iránt. Annyit tud a törvénykoncepció ebben az ügyben mondani: segíteni kell a kívülmaradottakat, hogy bejuthassanak a középosztályba. Ez a szemlélet fényévnyi távolságban van Szalézi Szent Jánostól, Don Boscótól, de még Szent Ferenctől is. (Hozzáteszem, a tervezet a konzervativizmusa miatt még a Hoffmann Rózsa által példaképként tisztelt Németh László pedagógiai credójával sincs beszélő viszonyban.)

Ha nem abból indulunk ki, hogy melyik párthoz tartozó államtitkár nyújtotta be a törvényjavaslatot a kormánynak, illetve a parlamentnek, hanem a tervezet tényeiből, akkor azt kell mondanunk, hogy ez az úri nacionalizmus, a valamikori úri középosztály reprezentációja. Mielőtt valaki félreértené, és azt hinné, sértegetek, nyomatékosan leszögezem: ez az úri nacionalizmus – minden szűklátókörűségével és reménytelen perspektívátlanságával együtt – nem volt gonosz, nem volt rossz szándékú.

A harmincas évekre viszont ezek az úri nacionalisták kezdték rosszul érezni magukat, mert ráébredtek, hogy igen nagy veszély fenyegeti őket: a népi nacionalizmus. A népi nacionalizmus, amely nemcsak a középosztállyal törődött, hanem – mivel nagy tömegbázist akart (és szerzett is) – igenis törődött a zsellérekkel, a proletárokkal, felpanaszolta problémáikat, és megoldást is kínált ezekre. Amely általában az volt, hogy el kell venni a zsidó tőkésektől a vagyonukat, és abból kell rendezni a szegények helyzetét. Az úri nacionalizmus is antiszemita volt, de enyhén és kedélyesen. A népi nacionalizmusból egyenes út vezetett a fasizmusba. Itt már szó sem volt arról, hogy minden dzsentrinek megvan a „házi zsidaja”, akit folyamatosan leckéztet ugyan, és akivel vállveregetően tréfálkozik, de esténként együtt kártyáznak. Itt már gázkamráról volt szó. Természetesen megvoltak az átfedések és az átkötések, de a konzervatív dzsentrik közül sokan idegenkedve és szorongással tekintettek a náci típusú mozgalmak rohamos térnyerésére.

Úgy láttam az államtitkár asszony arcán, ő is felfogta, honnan fenyegeti az igazi veszély. Nem a Magyar Bálint-féle radikális modernizáció felől, az minden eredménye ellenére nem tudott meggyökerezni a magyarországi valóságban. Még csak a Pokorni Zoltán-féle européer konzervativizmus sem jelent számára problémát, mert a tanárok és a szülők igazából fel sem fogják a különbséget, és nem értik, tulajdonképpen miért „akadékoskodik” Pokorni. Elintézik azzal, hogy biztosan féltékeny, mert nem ő lett a miniszter. Ennek az az alapvető oka, hogy sem a tanároknak, sem a szülőknek fogalmuk sincs arról, hogyan néznek ki azok a nyugat-európai konzervatív iskolák, amelyeket Pokorni Zoltán modellnek tekint. Azt, hogy például Németországban egy konzervatív egyházi iskola liberális szellemiségű, toleráns, multikulturális, hogy projektmódszerrel oktatnak, hogy teammunkát alkalmaznak, hogy a szabadság szelleme járja át az intézményt, ahol nem lexikális ismereteket sulykolnak, hanem képességeket fejlesztenek, ahol nem szegregálnak és dirigálnak, hanem motiválnak – ezt a magyar pedagógiai közvélemény nem ismeri. Amit mi a fejlett világ iskoláiról tudunk, azt különféle filmekből tudjuk, és ezek gyakran a negatív sztereotípiákat sulykolják a szabad világ iskoláiról, mondván, ott nincs rend és fegyelem, hanem anarchia van, káosz és erőszak. A valóságban ezek az iskolák működnek, sőt jól működnek – akkor lenne káosz és erőszak a falaik között, ha parancsuralmi és kirekesztő módon próbálnák meg irányítani őket.

Úgyhogy Hoffmann Rózsa, amikor végrehajtja ezt a jobbkanyart, amit ő – és ezt váltig állítom – a legjobb szándékkal tesz, még azokat a problémákat sem érzékeli, amelyekre választ kellene adnia. Ez az úri, középosztálybeli nacionalizmus idejétmúlt és csőlátó: Hoffmann Rózsának nem a polgárosult pedagógiai eszmerendszerektől kell félnie, hanem azoktól a jobbradikálisoktól, akiknek fontos például a tizenhat éves, szegény sorsú, rosszul szocializálódott fiatal, akit ez a törvény sorsára akar hagyni. Balczó Zoltán nagyon is felkészülten érvelt a védelmükben.

Most, amikor ezt a cikket írom, nem lehet tudni, a parlamenti vonakodó Fidesz-többség elfogadja-e ezt a törvényt, vagy visszadobja. De az tudható, hogy a törvényt ebben a formájában nem lehet megvalósítani, a gyakorlatban meg fog bukni. És elfordítja a fiatalok tömegeit a Fidesztől, és odafordítja őket a Jobbikhoz. És akkor sem Hoffmann Rózsa, sem Orbán Viktor nem tud már mit tenni.

Mi pedig nézhetjük, ahogy nagyszüleink nézhették, miként csúszik az ország egy lejtőre. Annak a lejtőnek a végén ezelőtt fél évszázaddal mindenkit pusztulás és tragédia várt, az úri középosztályt is. Hogy most mi várhat ránk, ki tudja.

Tudom, a történelem a felesleges múlt tudománya. De egyszer tanulhatnánk már a történelemből.