Huszárgólem – Rohonczi István évtizedes küzdelme a 12,5 méteres Miskával

– Tele volt őrült pillanatokkal ez az évtized. Például amikor Rácalmáson napokon át csiszoltuk a gipszszobor felső rétegét. Akkor a fiam is segített, reggeltől estig flexeltünk. Mindennap vegyvédelmi ruhába öltöztünk, ami estére annyira koszos lett a gipszportól, hogy képtelenség volt megtisztítani. A nap végén szertartásszerűen lementünk a Duna-partra, ruhástól besétáltunk a folyóba. Ott álltunk nyakig a vízben, és csak röhögtünk magunkon.

Rohonczi István emlékezik. A most hatvanéves szobrász-rajztanár hosszú éveket áldozott az életéből Miska huszárra, a világ legnagyobb huszárszobrára, amelyet szeptember 29-én avatnak fel a pákozdi mezőn. A szobrot már sokan látták, hiszen nyár óta a végleges helyén áll, az utolsó simításokat ott végezték el rajta, a monstrum pedig jól látható az M7-es autópályáról is. Valóban impozáns, 12,5 méter magas, azaz megközelíti a gellérthegyi Szabadság-szobor méretét, a súlya a talapzattal együtt majdnem száz tonna. Nem volt könnyű szülés, az ötlettől a megvalósulásig tizenegy év telt el. Ha stáblistát készítenénk, mint a filmek végén szokás, több száz nevet kellene felírni rá. De hármat mindenképp: Vlaszák Mihály mecénásét, Vas János menedzserét és Rohonczi Istvánét.

Az ötlet Vlaszák Mihály fémipari vállalkozó fejéből pattant ki még 2006-ban. Elhatározta, hogy megdönti a legnagyobb méretű katonaszobor Guinness-rekordját, amit mostanáig a kanadai New Westminsterben álló, 9,75 méter magas figura tartott. Keresett egy vállalkozó szellemű szobrászt, és a dunaújvárosi Rohonczi Istvánt (Roho) ajánlották neki. Az ismert képzőművész – aki évtizedek óta rajzot tanít a dunaújvárosi Széchenyi István Gimnáziumban – először legyintett, nem akart asszisztálni egy turistalátványossághoz.

Rohonczi István és Miska
Fotó: Bazánth Ivola

– Aztán elkezdett izgatni a dolog. Mégiscsak egy szoborról lenne szó! De leginkább a monumentalitás vonzott. Micsoda szakmai kihívás kitalálni és megvalósítani azt a technikát, amivel egy ekkora monstrum arányos emberalakká formálható – mondja.

Nem is gondolta volna, hogy valójában mekkora kihívás. Az viszonylag hamar kiderült, hogy az eredeti ötlet, egy ólomkatona elkészítése megvalósíthatatlan, az egész kontinensen nincs annyi ólom, amennyi a gigahuszárhoz kellene. Bronzból megoldható lett volna, de az ára miatt szóba sem jöhetett (milliárdos tétel lett volna), a fát pedig Roho nem akarta, mert az néhány évtized alatt tönkremegy. Ha már belevág, több száz évre szóljon a projekt. Minden létező anyagot számításba vett: műgyantát, többféle műanyagszármazékot, hungarocellt, ytongot, hajlított lemezt. A végén egyetlen megoldás kínálkozott, a vasbeton. Vagy az sem. A korábban ismert betonok ugyanis nem voltak alkalmasak arra, hogy egy 12,5 méter magas szobrot készítsenek belőle.

Amíg a megfelelő anyagot keresték, Rohonczi István nekilátott a huszárforma elkészítésének, hiszen az biztos volt, hogy a szobrot a végén ki kell majd önteni, azaz előbb el kell készíteni az öntőformához a modellt gipszből. Már a monumentális gipszszobor létrehozásához is előtanulmányokat kellett folytatnia, a dunaújvárosi gimnázium alagsorában egy negyvencentis, egy egyméteres és egy két méter magas huszáralakon próbálta ki a technológiát. Azután kivonult a természetbe. Pontosabban Dunaújvárosból a szomszédos Rácalmás egykori lovardájának udvarára, amelyet a tulajdonosa ingyen adott használatba a művésznek. A 12,5 méteres gipszhuszár vázát egy rácsos fém tartószerkezet adta, amit Roho tyúkhálóval tekert be, majd a hálóra purhabot fújt. Hogy mennyit, azt nem tudja, háromszáz flakonig számolta, aztán elveszítette a fonalat. (A lejárt szavatosságú purhabot negyedáron kapta a forgalmazó cégtől.) A megszilárdult szoborszerű formát – az ormótlan purhab tömböt – aztán egy év alatt faragta ki huszáralakká. Megizmosodott a munkában: fűrészekkel meg hosszú nyelű kenyérszeletelő késekkel rohangált le-fel a három emelet magas állványzaton, hogy folyamatosan ellenőrizze, miként fest távolabbról az aktuálisan kidolgozott részlet. Kezdetben két kézzel kapaszkodva botorkált a deszkákon, de aztán belejött az alpinista technikába. A következő fázisban öt tonna gipszet hordott fel a szoborra két rétegben, a felső lett a végleges felület. Egyszerre legfeljebb húsz kilót tudott egy vödörben felvinni az állványra, rengeteget kellett fordulnia.

– Este egy sörrel a kezemben leültem a szoborral szemben, nem akartam elhinni, hogy egy nap alatt milyen keveset haladtam – mondja. Nem múlt el úgy nap, hogy ne látogatta volna meg Miskát. Előfordult, hogy nem is dolgozott rajta, csak fogott egy széket, leült vele szemben, és agyalt a technikai megoldásokon.

Fotó: Bazánth Ivola

A gipszezés is eltartott egy évig. Utána jött a nagy csönd. Kész volt a modell, de hiányzott az anyag, amelyből kiöntik. Egy évig nem történt semmi. Aztán egy véletlen találkozás elvezette a szobrászt egy kaposvári céghez, amelyik könnyített betonszerkezetek gyártásával foglalkozik, és a vezetője, Somfalvi László rákattant Rohoncziék őrült ötletére. Közölte, fogalma sincs, hogyan lehetne betonból kiönteni Miskát, de ki fogja találni. Kitalálta. Igaz, hosszú hónapokba telt, mire kidolgozta a technikát, ami végül sikeresnek bizonyult. A natúr betonszobor idén májusban készült el, azóta folyik a sminkelése. Megint előkerült az állványzat és a flex, egy hónapig tartott az öntési hibák kijavítása, a betonfelület lecsiszolása, de hetekbe telt az is, amíg a fémhatású festéket felvitte a huszárra. A rajztanár-szobrász ezt a nyarat sátorozással töltötte, a pákozdi talapzat tövében aludt, hogy ne pazarolja az időt utazással. Igyekeznie kellett, hogy még a tanévkezdés előtt befejezze a művét.

Roho elismeri, ahhoz, hogy végig tudja csinálni a Miska huszár-projektet, a családja segítségére is szükség volt. Rengeteg időt vett el tőlük a szoborkészítés, még úgy is, hogy több munkafázisban (festésben, csiszolásban) a felesége és a gyerekei is részt vettek. Fiai felnőttek az évek alatt, egyikőjük építész, másikuk erdész lett. „Csórikáim, most itt állnak ennek a monstrumnak a tövében, és azon tanakodhatnak, hogyan szárnyalhatnák túl az apjukat” – mosolyog a művész.

Amúgy Rohonczi István tisztában van vele, hogy rengeteg támadást fog kapni Miska miatt. A művésztársaktól, a történészektől, a kritikusoktól. Igazuk is lesz, mondja, hiszen szobrászként számos olyan kompromisszumot kellett megkötnie, amelyeket az alkotás monumentalitása, stabilitása és anyaga követelt meg. Nem így nézne ki Miska kétméteresen és bronzból, ismeri el. A huszár jobb kezében lévő zászlórúd meg a bal kezében lévő kard például alapvetően a stabilitást szolgálja. De másképp nézne ki maga a zászló is, ha lett volna olyan technológia, amellyel a húsz négyzetméteres felület öt centiméter vastagságban kiönthető lett volna. Ehhez képest húsz centi volt a legvékonyabb szóba jöhető méret. Roho azt állítja, ha a környéket letarolná egy tornádó, Miska akkor is úgy állna a pusztában, mint a cövek.

A kompromisszumok ellenére rengeteget tanult az elmúlt évtizedben, a tapasztalatok alapján most már három év alatt képes lenne elkészíteni egy hasonló monstrumot, mondja, bár egyelőre nincs ilyen felkérése. Roho úgy gondolja, a várható bírálatok ellenére a képzőművészi karrierjét előnyösen befolyásolta a huszárprojekt. Az utóbbi években – talán az egyre szélesebb ismertségének köszönhetően – sorra sikeresen pályázott köztéri szobrok elkészítésére, eddig vagy húsz (átlagos méretű) alkotását állították föl szerte az országban. Miska huszár felavatása után beleveti magát a legújabb megbízatásába, egy dunaújvárosi iskolának készít majd egy Janus Pannonius-szobrot.

Hogy Miska huszár mennyibe került, senki nem tudja. Számlákkal igazolhatóan mintegy százmillió forintot raktak bele, de ennek akár többszöröse is lehet az adományokból származó, illetve az ingyenes vagy jutányos áron nyújtott segítség mértéke. A szobor és környéke egy alapítvány tulajdonába került, amely nonprofit alapon működteti majd a turistalátványosságot. Sokan azt hiszik, Rohonczi István biztosan jól járt anyagilag ebben a vállalkozásban, pedig egyetlen fillért sem kapott a tizenegy évig tartó munkáért.

Mondjuk ez így nem teljesen igaz. Amikor nyáron a szobor tövében sátorozott, gyakran ráköszöntek az arra bicikliző turisták. A munkásszerkójában nem tűnt képzőművésznek. „Hát ez meg mi a fene?” – érdeklődtek tőle. Roho egy idő után megunta a zargatást, és ilyenkor megvonta a vállát. „Én csak az éjjeliőr vagyok, fogalmam sincs róla. De menjenek föl nyugodtan, nézzék meg közelről” – válaszolta.

Egyik alkalommal egy apuka a látogatás végén a kezébe nyomott egy ezrest. „Köszönjük, hogy felengedett, vegyen magának egy sört” – mondta.

Nem vett. Inkább bekeretezte a pénzt. Munkadíjnak egy kicsit sovány, de emléknek azért jó lesz.