Hősök meze
Puskásék idejében még felárral adták volna a rohadt paradicsomot a Keleti környékén egy 0-4-es meccs után, a héten viszont ünneplő szurkolók ezrei fogadták a Hősök terén (hol máshol?) az Európa-bajnokságról hazatérő labdarúgó-válogatottat. Az eredmények változnak, a magyarok futball- és játékosszeretete, úgy tűnik, örök.
Döngeti a falat a labda, játszanak a gyerekek, az egyik szokása szerint közvetít is: a kapus kigurítja a labdát Guzmicsnak... Guzmicsnak? Három hete Buják kolléga még azzal dicsekedett, hogy gyerekkorában ő lehetett a Kocsis. Néhány év elteltével Albert, Bene, Farkas nevéért csatáztunk, aztán jöttek a Détárik, később meg már a Beckhamek, Ronaldók, Messik.
Most Guzmics és Eb.
De mire az eufória? Ötvenévenként illik eljutni egy világversenyre (Európa-versenyre), már csak a nagy számok törvénye alapján is. A számok tényleg nagyok, huszonnégy résztvevővel még soha nem rendeztek Eb-t.
Most kijutott a magyar válogatott is, a gyengécske csoportban örülhettünk a harmadik helynek és a pótselejtezőnek. A norvégok meg annak, hogy a magyar válogatottat kapták a sorsoláson. Nekik 1955-ben az aranycsapat még ötöt rúgott Oslóban is egy barátságos meccsen, aztán ’57-ben a Népstadionban 91 ezer néző előtt vb-selejtezőn megint 5-0 lett, még Grosiccsal, Bozsikkal és Hidegkutival, de már Sándorral, Mátraival és Machossal. Szóval egy olyan ország csapatát sikerült valahogy megverni, amelynek futballistái korábban csak egyszer jártak Európa-bajnokságon.
Így Franciaország most a magyar válogatottat várta. Az első hírek azonban Milánóból érkeztek: a szurkolók csoportját azzal gyanúsították meg, hogy fizetés nélkül távoztak egy benzinkútról. Jó, ezt azért ne írjuk az MLSZ számlájára, elég az a büntetés is, amit ráírt az UEFA a nézőtéri petárdázásokért.
Más, immár futballközeli jelentésekben a nemzetközi sajtó ingerküszöbét csak Király Gábor mackónadrágja érte el; miért szürke, miért mackó és hányat koptatott el belőle? (Száznál is többet.)
Lidércesen kezdődött a magyar–osztrák. Alig telt el fél perc, amikor Alaba lövése a kapufáról jött vissza, mázli, nem szállt el a remény mindjárt az elején. És megint a nagy számok törvénye: Szalai Ádám (amúgy csatárként áll alkalmazásban) 550, azaz ötszázötven nap után gólt rúgott, nem a válogatottban, hanem egyáltalán, labdarúgó-mérkőzésen. A bíró még belesípolt egy osztrák gólba, és második sárga lappal kiállította Dragovićot, ezzel eldőlt.
Aztán a magyar szurkolónak meg kellett barátkoznia ezzel a mondattal is: pontot mentettünk Izland ellen. A 88. percben sikerült az egyenlítés. Öngóllal.
Jellemző, hogy a csapat akkor jutott tovább, amikor a pályán sem volt, a németek kellettek hozzá. Ők legyőzték az északíreket, ha már nekünk nem sikerült a selejtezőben.
Másnap délben bemondta a rádió, hogy az esti ünneplésre készülve lezárják a Margit hidat. Legutóbb 1954-ben volt ilyen fesztiválhangulat a futball körül, akkor még bélyeget is nyomtattak az aranyérem megszerzésének tiszteletére (V. labdarúgó-világbajnokságon aratott győzelem emlékére, légiposta, 3 Ft), de a nyugatnémetek elleni 3-2-es vereség után be is zúzták, csak néhány darabot mentett meg valaki a kétmillióból.
Ronaldo bal lába annyit ér, mint az egész magyar keret, akkor meg mit vártunk a portugálok ellen? A döntetlen szépen hangzik, de hát nekik egy pont is elég volt, szemlátomást nem akartak többet, a második félidőben beérték azzal, hogy amikor Dzsudzsák két lövése szerencsésen bevágódott a kapujukba egy-egy védőről, perceken belül egyenlítettek.
A belgák ellen aztán helyreállt a világ rendje.
Bernd Storck Ferihegyen tárgyilagosan azt mondta: láthatjuk, miben kell fejlődnünk. Nyertes ő is. Ha a német válogatottal esett volna ki a tizenhat között, nehezen menekítik ki Berlinben a repülőtérről.
Nekünk viszont nem akármilyen bravúr, hogy negyvennégy év után a magyar válogatott újra ott lehetett Európa legjobbjai között. A selejtezőcsoportban a rossz kezdés után sikerült elcsípni a harmadik helyet, a pótselejtezőn – vagyis a hosszabb és rögösebb úton – pedig a csapat oda-vissza megverte Norvégiát. Azt a norvég válogatottat, amelyik két olyan világbajnokságon és egy Eb-n is részt vett, amelyet magyarok a tévében néztek, és amelyik 1957-ben vb-selejtezőt nyert ellenünk. Pedig abban a csapatban a Sándor–Hidegkuti–Gilicz–Tichy–Fenyvesi-csatársor játszott és Bukovi Márton volt a szövetségi kapitánya.
Az Eb-n az első állomás Bordeaux volt, vagyis inkább piros-fehér-zöld. A szurkolók tízezrével kísérték el a csapatot, és bizakodtak. Hiszen Zrínyi is megmondta – bár nem sok futballmeccset látott –, hogy egy nemzetnél sem vagyunk alábbvalók. Most már a határ a Michelin-csillagos ég, a legoptimistábbak az osztrák meccs előtt homárt bontottak.
A sajtó Király mackójával volt elfoglalva, pedig hát a kapus nem csak az öltözékével vonult be a magyar futball történetébe: már az Eb előtt ő lett a válogatottsági rekorder, és túl a negyvenen is őrzi a helyét meg a hálóját. Az osztrákoktól sem kapott gólt. Szalai viszont rúgott egyet, igazolva Storck bizalmát. A kapitány tudta, hogy nem az a néhány, gól nélküli meccs számít, hanem az, hogy a legfontosabb pillanatban betaláljon a kapuba. Aztán jött még egy gól, Stieberé, de az már csak azért, hogy mindenki lássa, milyen okosan cserél Storck.
Az izlandiakat (igen, az angolverőket) az orosz bíró, Karaszjov látványosan segítette azzal, hogy egy ártatlan helyzetben tizenegyest ítélt a javukra. Utoljára Latisev bánt el ilyen csúnyán magyar labdarúgókkal, az 1962-es chilei világbajnokságon a csehszlovákok elleni negyeddöntőben nem adta meg Tichy gólját, pedig még a partjelzője is úgy látta, hogy a labda a gólvonalon túl pattant le a felső lécről. Most sikerült az egyenlítés, egy izlandi védő lába vette el Bödétől a gólt.
Két mérkőzés, négy pont, elég is a továbbjutáshoz. Pesten a körúton leállt a forgalom, nem jártak a villamosok, az ünneplő tömeg elfoglalta a síneket. Eddig volt egy szerethető Dárdai Palink, a szövetségi kapitány, az Eb-n lett hozzá egy szerethető csapatunk.
A csoportelsőség már csak ráadás volt, félgőzzel is 3-3, meg is mondták az albánok, hogy bevittük magunkkal a portugálokat a tizenhat közé.
A belgák ellen is volt esély 78 percig, de hát a válogatottjuk a második a FIFA-ranglistán és a legerősebb Európában.
A hazatérés megint álomszerű volt: vízágyú és szivárvány Ferihegyen, tömeg, zászlóerdő és Himnusz a Hősök terén, és a jelzők: fantasztikus, csodálatos, hősies, emberfeletti.
Jelzők nélkül: egy győzelem, két döntetlen, egy vereség. Magyarország két hétig jelen volt Európa futballjában.