Homok került az Orbán-féle gépezetbe
Néhány hete még elképzelhetetlen lett volna, hogy tízezrek tüntessenek a politikus ellen. Most viszont ezrek vonulnak az utcára, tiltakozásul a korrupció, a szociális juttatások megkurtítása és a hatalmon lévők nagyképűsége ellen.
A megmozdulások mögött nem a négy éve gyakorlatilag béna demokratikus ellenzéki pártok, hanem dühös polgárok állnak, akiknek elegük van a kormányfő stílusából – írja a Der Standard. Az egyes aktivisták egyelőre csak a saját nevükben lépnek fel, de erősödik a törekvés, hogy hangolják össze tevékenységüket. A hatalom gőzhengere azért akadozik, mert a tavaszi győzelem után Orbán új politikai frontokat nyitott, így Simicska Lajos ellen, ahelyett, hogy megszilárdította volna eredményét. Egyúttal közeledett Putyinhoz, ami az USA-ban és az EU-ban felkeltette a gyanút, hogy nem lojális a nyugati szövetségi rendszer iránt. A kitiltások ugyancsak jócskán megtépázták a miniszterelnök tekintélyét még a Fidesz-hívek körében is. Utóbbi fiatal, modern rétege ugyanis egyáltalán nem szereti, hogy az ország felhúzza a nyugati horgonyt és belesodródhat Oroszország karjaiba. Ily módon a nyilvánosság nemcsak a polgári tiltakozásoknak tanúja, hanem annak is, hogy ütésváltások, indiszkréciók zajlanak a hatalom legfőbb letéteményesei között, ami őszig kizártnak számított.
Úgy tűnik, Orbán stábja kiesett szerepéből: az idegesen bedobott új ötletek, amelyekkel vissza kellene venni az irányítást, csak újabb és újabb felháborodást váltanak ki, lásd a drogtesztet. És bár egyesek már azt látják, hogy közeleg a vég a politikus számára, a rendszer még nagyon is szilárd. Hogy mikor rendül meg, azt nemigen lehet megjósolni. Tölgyessy Péter azt mondja, hogy igazából nem lehet leváltani. Amikor az emberekben megérik az igény az irányváltásra, a következmények meglepő gyorsasággal és erővel jelentkeznek majd – állítja a szakértő.
A lap kommentárja Putyin, Orbán, Erdoğan címmel azt írja, hogy az állítólagos reformerek megmutatják, hogy igazából micsodák. Az elemzés „autokrata demokratúrának” minősíti az érintett rendszereket, kiemelve, hogy azok olyan országokban alakulnak ki, ahol nehezek a körülmények, de van esély a növekedésre. Lehetségesnek tűnt az életszínvonal, illetve a demokratikus kultúra javulása. Az átmenetet erős személyiségek irányítják, lásd a három politikust. Voltak sikerek, a lakosság tényleg helyeselte a vonalat. De azután történt valami: az erős emberek kezdték elfojtani először az ellenzéket, majd a kritikus sajtót. Az állami szerkezeteket a hatalom igényeihez igazították hozzá. A bírálók vagy táborokba kerülnek, vagy börtönbe, vagy emigrációba vonulnak. A nép mégis megválasztotta a vezetőket. Egy rész azonban tiltakozik, többnyire a képzett középréteg. Most már végképp látni, hogy a névleges reformerek igazából autokraták, akik senki mást nem tűrnek meg maguk mellett. Hogy fokozzák népszerűségüket és eltereljék a figyelmet az első kudarcokról, nacionalistába mennek át. Agresszívan szomorkodnak a nagyszerű múlt miatt: Putyinnál ez a Szovjetuniót, Orbánnál Nagy-Magyarországot, Erdoğannál az Oszmán Birodalmat jelenti. És mint rokonlelkek, egymásban keresnek támaszt. Egyre radikálisabban ápolják az áldozat mítoszát. De meddig mennek el? – teszi fel a kérdést a kommentár szerzője.
(Szelestey Lajos/Klubrádió)
