Hölgy aranyban

Ez még a régi iskola, amikor a történet mélyén ott a történelem is. Amikor van eleje-közepe-vége a históriának, és a visszapillantásos technika csak az emlékidézésre szolgál, nem a nézők fejének összezavarására. Amikor hőseinket nem számítógépek állítják elő és nem sérthetetlenek és halhatatlanok. Bizony, egyáltalán nem azok.

Bécsben élt az Anschluss előtt a tehetős, zsidó Bloch-Bauer család. Szép lakás, sok könyv, a falakon képek. Köztük a legszebb: Klimt aranyba foglalt kompozíciója a gyönyörű Adélról. Aztán jöttek a nácik. („Ausztria volt az első áldozat” – hintik a port utólag, akik akkor tapsoltak és „heilhitlereztek”.)

Ez a polgárház viszont a közép-európai kultúrának és szokásoknak volt az otthona, ahol délután kamarazenélés folyt, este meg Freud doktor, a zeneszerző Schönberg és a többiek részvételével a disputa.

Klimt aranyasszonyát is elvitték a győztes árják, az ékszerekkel, könyvekkel, képekkel, porcelánokkal, ezüst gyertyatartókkal együtt. Adél gyönyörű nyakékét is elkobozták, a Hermann Göring nevű birodalmi marsall és orgazda odaajándékozta a feleségének. A Bloch-Bauereket pedig elpusztították vagy elkergették. Maria, a kisebbik lány Kaliforniáig menekült. Amikor hírét veszi, hogy van valamiféle restitúciós lehetőség, mindent elkövet, hogy a család tulajdonában volt Adele Bloch-Bauer festményt, „Ausztria Mona Lisáját” visszaperelje. Erről szól a film.

Szép, klasszikus módszerekkel, akciózós feszülés, bravúros vágás nélkül. Nincs rángatott kamera, nincs szédítő trükk. Van mese, hatás (néha kicsit vadászva is), belefodroz olykor már a giccsveszély is az el-elérzékenyülő dramaturgiába (sokszor mi magunk is megéljük ezt az állapotot!), de egészében mégis fontos és jó film ez. Köszönhetően a mindig ottlévő Helen Mirrennek és a kiváló többieknek. Ausztriában nem jósolnék sikert a filmnek. No de hát nem élünk Bécsben! Schade.

(Rendezte Simon Curtis.)

Bölcs István