Hogyan tovább?

Az utóbbi napok eseményei az érzelmi ítélőképességünket tették, teszik próbára, de legalábbis hatással vannak rá. A menekültekről van szó. A magyar társadalom már régen megosztott politikai és ideológiai orientáltság tekintetében – meggyőződésből vagy bizonytalanul hezitálva –, sokan csatlakoztak ízlésükhöz vagy érdekeikhez közel álló valamelyik csoporthoz. Most a megosztottság hangsúlyosabban belénk költözött, egyéni lelkiismereti kérdéssé komplikálódott. Nemrégen magam is besétáltam határozatlanságom csapdájába, és a kívülálló szemével, szimpátiától és nem kis mértékben előítéleteimtől vezérelve osztályoztam a közénk vegyült idegeneket jókra és rosszakra. Ahogy múlt az idő, lassan ölre ment bennem a sajnálat és az elutasítás. Szemünk előtt zajlottak és zajlanak az események, hol megindító és megható, hol elítélendő látványnak vagyunk tanúi, és attól függően tolul fel bennünk az együttérzés vagy a tiltakozás.

Az események lassan átcsúsznak a politika térfelére, lehet, hogy akiknek dönteni kell, szintén dilemma előtt állnak, és csak automatikusan teszik azt, amit eddig megszoktak. Abban nem reménykedem, hogy Orbán Viktort meghatják az események, még akkor sem, ha egyelőre nem tudni, Európa hogyan fog dönteni, de az már sejthető, hogy mi előreláthatóan kimaradunk bármiféle kollektív cselekvésből, és viselt dolgaink emlékezetesek maradnak. Különleges földrajzi helyzetünk miatt pedig élére állhattunk volna egy megoldással kecsegtető kezdeményezésnek. Azonban a miniszterelnök pávatánchoz szokott lábai makacs és hamis ritmusra vannak beprogramozva. Egész Európa keresi az új lépéseket, ő még mindig a régit járja. Most egy darabig tetszeleg a kontinens megmentőjeként, de nemsokára kihátrál nagyhangú jövendöléseinek és szemléletes hasonlatainak hálójából. Közben gyűlik a csoki, a kifli, a gyümölcs, a meleg étel, a labda meg a maci, ruhákból és takarókból hamar összejött annyi, hogy már nem tudjuk hova tenni. Köszönet érte. Ha a magyarul nem beszélő jövevények nem tudják megköszönni, szívesen megteszem helyettük.

Tudom, van a történetnek kockázata is, de előrelátással, kellő időben csatlakozva a nemzetközi összefogáshoz sem ma, sem a jövőben nem lennénk kirekesztettek. Van a jövevények között életéért menekülő meg a jobblétben reménykedő bevándorló – de gondoljunk arra, hogy ’56-ban tőlünk sem csak a jók mentek el.

A felállított kerítésnek két oldala van, majd a jövő dönti el, ki volt a kerítésen belül és ki lesz azon kívül.

Gerencsér Emil, Budapest