Hogy mi van?
Azt állítja Orbán Viktor
(szokásos interjújában, a Kossuth rádióban), hogy „tényleges segítséget ma Ukrajnában egy-két állam nyújt csak, és ezek közül is kiemelkedik Magyarország... Ukrajna lényegében ma gázt elsősorban Magyarországtól, másodsorban Lengyelországtól kaphat, talán majd ősztől Szlovákia is képes lesz erre. Tehát ma Ukrajnának tényleges segítséget leginkább Magyarország nyújt”.
Ezzel szemben a tény az,
hogy a német RWE energiacég áprilisban Lengyelországon keresztül megkezdte a gázszállítást Ukrajnába, és évi tízmilliárd köbmétert képes is oda exportálni. Magyarország szintén szállít földgázt az ukránoknak, de tavaly is megtette, még jóval az ukrán válság és polgárháború kirobbanása előtt. Ez ugyanis kereskedelmi ügylet, nem segítségnyújtás, legfeljebb abban az értelemben, hogy ezzel az ukránok részben kiválthatják az Oroszországból importált, jócskán megemelt árú gázt. Tényleges segítséget egyébként az Európai Unió ad Ukrajnának: tizenegymilliárd euró értékben, valamint az Egyesült Államok, amely egymilliárd dolláros segélyt hagyott jóvá Kijevnek. Na persze ők csak a magyarok után jönnek a sorban.
Azt is állítja a miniszterelnök
(ugyanott, arra a kérdésre válaszolva, hogy tud-e majd együttdolgozni az Európai Bizottság új elnökével, Jean-Claude Junckerrel), hogy rögtön gratulált a luxemburgi politikusnak, és elmondta neki, hogy ő „az egyetlen, aki nem kifogásolja a dohányzási szokásait, vagyis hogy rendszeresen, a tanácsüléseken is rágyújt”.
Ezzel szemben a tény az,
hogy a dohányzást az üléseken már 2011 márciusában betiltotta az Európai Tanács elnöke, Herman van Rompuy. Juncker egyébként nem az egyedüli erős dohányos az európai vezetők között, vagyis szemrehányás nemcsak őt érhette. De ha érte, most boldogan nyugtázhatja, hogy a magyar miniszterelnök nem a cigarettáját, hanem a politikáját utálja.
Azt állítja továbbá a kormányfő
(ugyancsak a Kossuth rádióban), hogy „a bevándorlás rossz dolog, Európának nincs szüksége bevándorlókra, Európa az európaiaké”.
Ezzel szemben a tény az,
hogy a bevándorlásnak egyaránt van jó és van rossz oldala, de az egészen biztos, hogy Európának szüksége van a bevándorlókra. Nélkülük számos munkát nem vagy csak jóval drágábban végeznének el, a bevándorlók pedig általában többet és szorgalmasabban dolgoznak (hogy megkapaszkodhassanak új hazájukban), mint a befogadó országok polgárai, és ezzel jelentősen hozzájárulnak a gazdasági növekedéshez. Európa mindazonáltal természetesen az európaiaké, köztük a vietnami (örökbe fogadott) Philip Rösleré, aki a német szabad demokratáknak volt az elnöke a választásokig, a Francia Guayanából származó fekete Christiane Taubira francia igazságügyi miniszteré, a francia kormány egy másik tagjáé, Najat Vallaud-Bellkacemé, aki Marokkóban született vagy éppen Nicolas Sarkozyé, akinek az apja még akkor vándorolt ki Franciaországba, amikor Magyarország nem tartozott az unióhoz. Európa ezeké az európaiaké. Is.
Azt állítja Szijjártó Péter,
a Külgazdasági és Külügyminisztérium parlamenti államtitkára (a Corvinus Egyetemen), hogy Magyarországnak új típusú külpolitikára van szüksége: olyanra, amelyet teljes egészében a külgazdasági érdekérvényesítés vezérel.
Ezzel szemben a tény az,
hogy az országnak egész biztosan nem ilyen külpolitikára van szüksége, egy ország érdekei ugyanis nem kizárólag gazdaságiak. Tessék megkérdezni az erdélyi vagy a vajdasági magyarokat, esetleg magát Orbán Viktort, Kövér Lászlót és Semjén Zsoltot, aki minden áldott nap az európai értékek és a kereszténység fontosságáról beszél. De ha ez sem elég, akkor talán be kellene fejezni az unió elleni szabadságharcot, ha ugyanis elnyerjük a szabadságunkat, elveszítünk évi ezermilliárd forintnyi uniós támogatást. A külgazdasági érdekérvényesítés jegyében.
