Hogy mi van?

Bolgár György sorozata

Azt állítja Varga Mihály nemzetgazdasági miniszter
(a Századvég konferenciáján), hogy 2010 óta Magyarországnak sikerült a legnagyobb mértékben – 8,2 százalékkal – csökkentenie az adósságrátát és egyedül nálunk töretlen az adósságcsökkentés folyamata.

Ezzel szemben a tény az,
hogy 2009 végén 77,9 százalék, 2015 végén pedig 75,5 százalék volt az adósságráta az Államadósság Kezelő Központ hivatalos adatai szerint. Vagyis a csökkenés nem 8,2, hanem csupán 3,4 százalék. A folyamat pedig egyáltalán nem volt töretlen. 2010 végére például nem sikerült az adósságrátát csökkenteni, az ugyanis 80,5 százalékra emelkedett, sőt 2011-ben 80,7 százalékra. Eközben Németország és Lettország a miénknél nagyobb ütemben tudta csökkenteni államadósságát. Nem baj, a bronzérem is szépen csillog. Csak a magán-nyugdíjpénztári vagyon tűnt el közben. Töretlenül.

Azt állítja Fricz Tamás politológus
(a Magyar Idők című kormánypárti lapban), hogy a migrációs válság nyomán „intézményesedett egy markáns törésvonal az EU-t eddig ténylegesen irányító nyugati központi hatalmak és a visegrádi országok között (...) Gondoljunk bele: a négy országnak együttesen jóval nagyobb a lakosságszáma, mint az EU-t vezető Németországnak.”

Ezzel szemben a tény az,
hogy belegondoltunk, és jóval kisebb. A legutóbbi adatok alapján Németország lakosainak száma 81 174 000, míg a V4-eké összesen 63 808 000. De ha GDP-ben vetjük össze a németeket a visegrádiakkal, akkor több mint négyszeres a különbség Németország javára. Ha már nemcsak belegondolunk, de gondolkodunk is egy kicsit.

Azt állítja Orbán Viktor
(a nagykövetek értekezletén), hogy „a magyar külpolitikának, Magyarországnak megbecsültsége van. Ez nem azt jelenti, hogy csupa jót mondanak rólunk, de az, hogy egy tízmilliós országgal egy 500 milliós integrációban érdemben foglalkozik a világ, komoly teljesítmény.”

Ezzel szemben a tény az,
hogy nem komoly teljesítmény, hanem komoly veszély. A magyar „teljesítmény” ugyanis nem áll másból, mint a szembefordulásból az unióval; ezért figyelnek ránk. De van egy még rosszabb hírem: Görögország a maga 11 milliós lakosságával évek óta sokkal nagyobb ügy az uniónak akár az adósságválság, akár a mostani menekültválság miatt, mint Magyarország. Csak nem a görögöket akarjuk lekörözni?

Azt is állítja a miniszterelnök
(évértékelő beszédében, a Várkert Bazárban), hogy „a mi három tájolási pontunk Berlin, Moszkva, Sztambul, pontosabban Ankara... A magyarok csak akkor lehetnek függetlenek, akkor élhetnek szabadságban, csak akkor futhatják meg a tehetségük és szorgalmuk megrajzolta pályaívet, ha egyik nagyhatalom sem az ellenségünk, pontosabban ha mindhárom egyszerre érdekelt Magyarország függetlenségében és gazdasági fejlődésében.”

Ezzel szemben a tény az,
hogy ilyen világhatalmi konstelláció nem létezik. Törökország nem nagyhatalom, Oroszországgal szemben pedig eleve esélytelen volna a független magyar politika, ha nem volnánk tagjai az Európai Uniónak és a NATO-nak. Mivel pedig a NATO erejét az Egyesült Államok adja, talán Orbánnak sem mindegy, hogy megvédenek-e bennünket az amerikaiak és nem dobnak-e oda az oroszoknak. Vagy akkor majd fölhúzunk egy szép nagy kerítést a már nem létező Ukrajna határán?

Azt állítja továbbá Orbán
(ugyanott, a Horthy-rendszerről szólva), hogy abban a korszakban „kiemelkedő diplomáciai, katonai és gazdasági sikereket értünk el”.

Ezzel szemben a tény az,
hogy ezek a „sikerek” csak a totális összeomlásban mérhetők. Gazdaságilag ugyan a fegyverkezési program következtében pár évig volt bizonyos föllendülés a harmincas évek végétől, de Magyarország a két világháború között lényegében ugyanazon a fejlettségi szinten maradt. A diplomáciai siker legföljebb a két bécsi döntésben mutatható ki, ám ennek borzalmas árát a hitleri Németországnak való teljes kiszolgáltatottsággal, a Szovjetunió megtámadásával, magyar zsidók százezreinek (készséges) haláltáborba küldésével kellett megfizetni. A katonai siker pedig nem más volt, mint a doni katasztrófa. Kéretik a Kliknek Orbán Viktor tanulót az általános iskolába visszaküldeni.

Azt állítja a kormányfő
(szintén az évértékelőjében), hogy „öt év alatt 35 százalékról 15 százalékra csökkentettük a személyi jövedelemadót”.

Ezzel szemben a tény az,
hogy 2010-ben nem 35 százalékos volt az szja. Évi ötmilliós jövedelemig csak 17, az a fölötti rész után pedig 32 százalékos adót kellett fizetni. Még Orbánnak sem kellett 35-öt.

Azt állítja ezenkívül a miniszterelnök
(még mindig a Várkert Bazárban), hogy öt év alatt másfélszeresére emelkedett a legalacsonyabb bér.

Ezzel szemben a tény az,
hogy csak bruttóban. 2010-ben ugyanis a nettó minimálbér 60 200 forint volt, most meg 73 815. Ha valóban másfélszeresére nőtt volna, akkor 90 300 forintnak kellene lennie. A minimálbérért dolgozók a különbséget kérjék el Orbán Viktortól.