Helló, gárdista! Jó kis hecc Okányban

– Mi a baj? A gyűlés olyan volt, mintha az okányi településszépítők jöttek volna össze. Bemutatták, hol ápolták a hősi sírokat, hogyan segítettek a viharkárosultakon – foglalja össze a Magyar Gárda bemutatkozását Fekete Zoltán polgármester.

Nem érti, miért a nagy felhajtás.

– Akik szenzációra éhesen jöttek, hogy meggyőződjenek a cigányüldözésről, vagy hogy hitleri eszméket halljanak, csalódniuk kellett. A gárda előadása az összmagyarság nemzeti érdekéről szólt. Mert nem engedhetjük, hogy hazánkban másodrendű nép legyen a magyar, és eluralkodjon a tőke. Semmi nem igazolta a média híreszteléseit, hogy a gárdisták rasszisták vagy kirekesztők. A rendezvény óta meggyőződésem: a róluk alkotott kép torz, és koncepciós per folyik ellenük. Én nem tettem mást, csak lehetőséget adtam nekik. Erre rögtön fasiszta, idegengyűlölő, szélsőjobboldali bunkó lettem.

Arról nem tehet a bürgermeister, hogy ismeretlenek a „Jobbik Magyarország felvilágosító kiadványával”, a Sokkolóval terítették a falut. „Budapesten a gyermekkorúak által elkövetett életellenes bűncselekmények 82 százalékát cigány fiatalok hajtják végre. Cigánybűnözés igenis létezik!” – állt az eseményre hívó plakátokon.

Mire az okányi cigány kisebbségi önkormányzat vezetője bejelentette: közösségi házuk előtt a gyűléssel egy időben békés demonstrációt tartanak a megfélemlítés és a rasszizmus ellen.

Tele is volt rendőrrel a falu.

– Nem volt még ilyen a községben! A művelődési ház előtt kisbuszban ültek a kommandósok – idézi élményeit a polgármester.

Magára a gyűlésre hetven okányi ment el.

– Meglepett, mert falugyűlésen sosincs több tíz-húsz érdeklődőnél. A bemutató után egy roma, Keresztesi Zoltán kérdezte: tagja lehet-e a Magyar Gárdának. Azt válaszolták neki, hogy igen, a részleteket négyszemközt egyeztetik.

Volt más akció is. A Jobbik átadta, Fekete polgármester úr pedig ünnepélyesen átvette az árpádsávos zászlót, amelyet a szervezet még tavaly, „Árpád éve jegyében” adományozott a településnek.

– Itt az irodában amúgy is komoly gyűjteményem van.

S mutatja a sarokban magasodó állványt:

– Ott a magyar címeres, amott a 2000-es millenniumi, az ott a Békés megyei, a Napot és Holdat ábrázoló a székely nemzetség lobogója, mellette Okányét látja, alul meg az ajándék árpádsávosat.

Fekete Zoltán maga köszöntötte a gárdistákat.

– Igyekeztem a nemzeti érzelmekre hatni. Ezért zártam a „magyar hiszekeggyel”. Fájlalom ám Trianont nagyon.

Íróasztala mögött Nagy-Magyarország-térkép hivatott enyhíteni a kínt.

– Hiszek egy istenben, hiszek egy hazában, hiszek egy örök isteni igazságban, hiszek Magyarország feltámadásában – szavalja. – Nem erőszakkal, nem szélsőségesen, de hiszem, lesz még olyan országunk, mint a két világháború között. Bár az eszem tudja, hogy nem lehetséges, de hinni lehet, nem?

Nehezen, de azért csak visszaterelődünk a gárdaügyre, annak előzményeire.

– Az utóbbi tíz évben szörnyű változáson ment át Okány. Két-három olyan cigány család költözött ide, amelyikkel rettentő sok a baj. Többekre rátörtek, véresre verték, kirabolták, megfélemlítették az embereket. Tessék idefigyelni, bementek egy vendéglátó-ipari egységbe, és megitták mások italát. Egyikük – épp cigány származású – rájuk szólt, mit képzelnek. Erre úgy elverték: az állcsontja eltört, össze kellett varrni az arcát. Máskor egy magyart ütöttek le, rugdostak meg. Ha nem jön időben a mentő, ott hal meg a helyszínen. Ezek után csak meg lehet kérdezni, van-e cigánybűnözés! Nem? Amúgy tudom, hogy a roma társadalomnak vannak jól szituált, megbízható tagjai, akik látják: társaik szégyent hoznak a cigányságra. Zoli is ilyen. Hétfőn bejött a hivatalba, tudni akarta, mi a véleményem a gárdáról. Merthogy őt meggyőzték: nem cigánygyűlöletről, hanem a magyarság összefogásáról
van szó.

Feltápászkodunk a bőrkanapéról. Az iskola kifőzdéjébe, gulyáslevesre és túrógombócra invitál bennünket a polgármester. Bent nagy a zsivaj, napköziseket ebédeltet a suli kémiatanára, Poszt Imre. Ő is ott volt a gyűlésen.

– Az ellenzők hangja sűrűn hallható, de hogy igazából mit gondolnak a gárdisták, az kevésbé. Tisztázni akartam, tényleg szélsőséges társaság-e, és pozitív benyomások értek. Azt – mondjuk – nem értem, hogy a karitatív munkához miért van szükség ilyen egyenruhára.

Erre enni kell. Asztalunknál biológia–földrajz szakos tanár törli bajuszát a túrós falatok után. Megtudjuk, a falu mindig mozgalmas hely volt. Sorolja is az eseményeket.

– Okányi az első öttalálatos lottónyertes, 1962-ben több mint egymilliót kaszált. Okányban van bálákban felhalmozva a tavaly Magyarországra szállított német műanyaghulladék. Néhány éve arról írt a sajtó, hogy a dögkutainkból guberálók vitték el a disznókat. Pár hete azzal kerültünk a híradóba, hogy szélvihar vitte le a templomtető bádogszerkezetét. S hogy valami jót is mondjak: Marton Robi, a Jóban, rosszban dokija is okányi.

A cigány kisebbségi önkormányzathoz tartunk. A közösség vezetőjének, Lingurár Tímeának elege van a felhajtásból.

– Az újságban semmi sem úgy jött le, ahogy történt. A rendezvény idejére nem ellendemonstrációt, hanem békés tiltakozást szerveztem: fát ültettünk volna az együttélés szimbólumaként. De nem jöttek el a cigány családok.
A gárda miatt féltek kimenni az utcára. Ha mi nem állunk ki a cigányokért, ki fog?

A szomszéd helyiségben Keresztesi Zoltán épp a tévének nyilatkozik. Aztán ránk is szán időt a médiasztárság közepette.

– Az a rémhír járta a faluban, hogy néhány roma család nem engedi ki a gyerekeit az utcára, mert jön a gárda. Nem akartam elhinni, hogy a huszonegyedik században ez előfordulhat. Az én gyerekeim se menjenek iskolába, mert Okányban gyűlés van? Hogy is mondjam: kíváncsi voltam, mi történik, ha egy roma odamegy, és jelentkezik. Ezért kérdeztem meg: bárki beléphet-e a gárdába? Meggyőződtem róla, hogy igen. De komolyan soha meg nem fordult a fejemben, hogy gárdista legyek.

És rég megbánta az egészet.

– Senkit nem akartam lejáratni, senki nem biztatott, önszántamból cselekedtem.

A harmadik gárdistaaspiránshoz, a 16 éves Balogh Leventéhez Lingurár Tímea kísér el bennünket. Bő tíz percig egyezkedik a szülőkkel – mehetünk. De csak a bejáratig. Levente amúgy is siet, a könyvtárba indult számítógépezni.

– Anya ki volt bukva, most is kivan, hogy nem vagyok normális. Azzal állítják meg az utcán, a gyógyszertárban, mindenütt: tudod, hogy a fiad belépett a gárdába? A suliban azzal csesztetnek a haverok, hogy helló, gárdista. Megbántam nagyon. Úgy jött le, hogy a cigányok ellen vagyunk, pedig ez nem igaz.

Csak próbálkoztak...

– Hallottuk, hogy a gárdisták rasszisták. Kíváncsiak voltunk, igaz-e. Amikor mondták, hogy bárki beléphet, kérdeztük: mink is? Először úgy volt, hogy tényleg belépünk, de ilyen hercehurca után inkább hagyjuk.

A végére leesett a tantusz még Leventének is.

– Felhozták Győzikét, hogy milyen hülye, és mégis keresi a pénzt. Meg hogy voltak cigányoknál, akik kiabáltak, sikítottak, mire feljelentették őket rendzavarásért.

Az okányi kocsmában nagy a pörgés. A tagtoborzás a téma. Meg persze a romák.

– Bizony szoktak verekedni a cigányok. Ha rájuk szól az ember, elmennek, ha nem, és az okányi rendőr épp szabadnapos, rájuk hívjuk a vésztői kapitányságot. De Keresztesi Zoli nem bunyós – avat be a helyi brusztviszonyokba a polgárőrség egyik oszlopos tagja.

Engedi, hogy fotózzuk.

– Egy kis sminket, Endre bácsi? – szól ki két korsó közül a kocsmárosnő, aki amúgy mosolyog Zolin. – Nem gondolta az végig, mit csinál. Ha nem hátrál ki a belépésből, biztosan megveri a többi cigány. Pedig hát végül is nevetségessé tette a gárdát.

Összenéznek a férfiak a nagy igazságra. Aztán kérnek még egy kört.

A három okányi jelentkező, Keresztesi Zoltán, a fia és Balogh Levente utóbb kérte a Magyar Gárda Békés megyei szervezetének kapitányát: törölje mindhármuk tagfelvételi kérelmét. Döntésüket nem indokolták. A gárda megyei vezetője elfogadta a kérést, a három romát kivették az avatandók névsorából.