Háromszáz szó

- A The Washington Post vezércikke több ügyet kritizál a médiatörvénytől a kettős állampolgárságon át Schmitt Pál kinevezéséig. Ön viszont csupán két állításukat igyekszik cáfolni: egyrészt, hogy Orbán 2002-ben kiszolgálta a szélsőjobbot, másrészt, hogy bár Magyarország F–16-os helyett Gripen vadászgépeket vásárolt, Orbánt nem tekintették páriának a tengerentúlon.

– A lapnál közölték, maximum háromszáz szó lehet az olvasói levelem terjedelme, de még azt is rövidíthetik. Így azt emeltem ki, amiben kompetens vagyok. Tudom, Orbán nemhogy támogatta, hanem kiiktatta a MIÉP-et a parlamentből, és sosem volt pária az USA-ban. Tisztában vagyok azzal, miként vélekedtek róla, hisz 1998 és 2002 között én voltam a washingtoni nagykövet. Egyébként nyilatkoznom kellett, hogy én írtam az olvasói levelet, és nem külső kérésre született, vagyis nem a kormány sugallta. Remélem, azóta belátta a szerkesztőség, hogy kicsit túllőtt a célon.

- Miért érdekes még ma is a Gripen-ügy?

– Mert törést okozott az addig mintaszerű magyar–amerikai viszonyban. Amikor Orbán 2002 februárjában – már a Gripen-ügy után – Bostonba utazott átvenni díszdoktori oklevelét, ésszerű lett volna Washingtonba is ellátogatnia. Erre valóban nem volt fogadókészség. De Bush elnök számos államfőre sem tudott időt szakítani. Felidézték, hogy az elnök 2001-ben már találkozott a magyar miniszterelnökkel. Az elmaradt találkozó ellensúlyozására – és arra számítva, hogy Orbán 2002-ben ismét megnyeri a választást – Bush márciusban komoly gesztust tett: felhívta a magyar miniszterelnököt, így csitítva a Gripen-ügy keltette hullámokat.

- A szélsőjobbal való orbáni kokettálás vádja ennek ellenére 2002 óta rendre felbukkan a nyugati sajtóban.

– Valóban, elég csak a közelmúltat nézni: még a The Washington Post szóban forgó cikke előtt a Newsweek lehozta az egyik volt angol munkáspárti miniszter még rosszindulatúbb írását Magyarországról.

- Valamiért csak kialakult ez a kép Orbánról és Magyarországról.

– Európa jobbra tolódik. Kontinensünkön mindenütt van antiszemitizmus és radikális jobboldal, helyenként az iszlám radikalizmus is komoly fejfájást okoz. Nyugaton, főleg Amerikában erre úgy reagálnak, hogy összemossák a szélsőjobboldali és a jobbközép pártokat, és félreverik a harangot.

- Az Egyesült Államokból nézve összefolyik a Fidesz és a Jobbik tevékenysége?

– Sokan esnek ebbe a hibába. Kellemetlen meglepetésnek tekintették a Jobbik választási eredményét, amit tetézett a Fidesz kétharmados győzelme. És levonták a hibás következtetést: a jobb magyarországi megerősödése tendencia. Szalonképes ága a Fidesz, szalonképtelen a Jobbik. Kénytelen voltam szót emelni.

- Amerikában nem értik, miért trianonozik folyton Magyarország.

– Kilencven éve csúnyán elbántak velünk, és az elcsatolt területeken maradt magyar milliók helyzete ma sem megnyugtató. Ha a kormány és a társadalom hangot ad a fájdalomnak, az nem veszélyes irredentizmus. Nem nézhetjük passzívan, ha hazánkat alaptalan vádakkal illetik. A világsajtó már miniszter koromban is gyakorta minősítette veszélyesnek, hogy támogatjuk a határon túli magyarokat. A cikkírók úgy vélték, ez valójában rejtett határ-felülvizsgálati törekvés. Sajnos a hazai ellenzék is hozzájárult a külföldi lapok félretájékoztatásához. Ahogy gyanúm szerint most is.

- Tájékoztatta, vagy félretájékoztatta. Kérdés, honnan nézzük.

– A Post-cikkek valószínű szerzője – Jackson Diehl – 2002-ben hasonló írást közölt. Akkor is egyoldalú, nem igazolható volt az álláspontja.

- Diehl annak idején azt írta, Magyarország nem került volna be a NATO-ba, ha Orbán már 1995-ben használja a „magyarok élettere” kifejezést, ráadásul a harmincas évekbe illő ügyeket karol fel. Mintha most megismétlődne az akkori eset.

– Valóban. Akármilyen tájékozott is egy amerikai újságíró, aligha ismeri a harmincas évek Magyarországát. Nyilván hallott a jobboldal akkori előretörésről és arról, hogy Magyarország közeledett Hitlerhez.

- Magyarország közeledett Hitlerhez. És Orbán használta a „magyar élettér” kifejezést.

– A Lebensraumnak valóban rossz a csengése. Én sem használnám, de egy rosszul megválasztott szóból nem lehet egy teljes politikai irányvonalra következtetni. Sok mindent lehet bírálni Orbánban, de hogy antiszemita lenne, és rokonszenvezne a harmincas évek nácizmusával, azt senki nem állíthatja.

- Tavaly az ön Csaba Lászlóval és Martonyi Jánossal közösen írt könyvét Orbán Viktor mutatta be, aki akkor úgy fogalmazott: az önfeladás politikája jelen van a magyar politikában, amikor a magyar miniszterelnök Erdély elcsatolásának évfordulóján koccint román kollégájával.

– Nézze, egy ilyen mondaton Magyarországon szerintem senki nem ütközik meg. A szövegkörnyezetéből kiragadva, rosszindulattal az ilyesmit úgy adják elő külföldön, hogy a magyar miniszterelnök szerint Gyurcsány nemzetietlen. Amin kint persze megütköznek. Amúgy az a bizonyos koccintás szerintem is nagy hiba volt.

- Orbán hozzátette: a közgondolkodásban kétféle szemlélet van jelen. Az egyik az összeesküvés-elmélet, amely szerint az egész világ ellenünk van, a másik pedig az önfeladásról szól, lényege a merjünk kicsik lenni. Egyetért?

– Természetesen. A jobbközép elképzelés úgy tartja: mondjuk ki nyíltan, ami fáj, és miközben leszámolunk az irredenta illúziókkal, várjuk el szomszédainktól, hogy ők is szakítsanak a harcias, ellenséges hangokkal. Sajnos a balközép kormányok álláspontja – főleg SZDSZ-hatásra – az volt, hogy legyünk jóban a szomszédokkal, ne emlegessük a fájdalmakat, az idő majd begyógyítja a sebeket.

- Annak idején éppen ön javasolta a kelet-közép-európai együttműködést.

– Valóban, egyik létrehozója voltam 1991-ben a visegrádi együttműködésnek. Ám utóbb ezt a gondolatot háttérbe szorították a szocialista kormányok. A legsúlyosabb hiba az volt, hogy hagyták kihűlni a magyar–lengyel viszonyt.

- Tavaly a Corvinus Egyetemen tartott előadásában azt mondta, ha sikerül megerősíteni a kelet-közép-európai összefogást, „fel lehet venni a harcot a Berlin–Párizs-tengellyel”. Hogy értette ezt?

– Egyetemi közegben szabadabban fogalmaz az ember. Pár éve valóban azt láttuk, túl szoros a kapocs Párizs–Berlin és Moszkva között. És velük szemben létezik egy közös történelmi fájdalmakat hordozó, a nagyhatalmaknak kiszolgáltatott tömb, amelynek kis országait kommunista uralom sújtotta. Ezeknek pedig igenis lehetnek saját nézeteik.

- Balázs Péter volt külügyminiszter szerint alaptézis, hogy Párizzsal és Berlinnel lehetetlen szembemenni.

– Persze, fejjel ne menjünk a falnak. De tartásra és öntudatra a politikában is szükség van.

- Mostanában Orbán Viktor használt hasonló érveket, indokolva, miért szakította meg a tárgyalást az IMF-fel.

– Első pillantásra valóban úgy tűnhetett, szembemegyünk a világgal. De vegyük észre azt is, hogy például a londoni The Times és a The Wall Street Journal üdvözölte a magyar lépést. És sok közgazdász is helyesli, hogy nem engedünk az IMF-nek.

- Egyetlen kérdés erejéig térjünk még vissza a Post cikkéhez. A szerző Schmitt Pál köztársasági elnököt a kormányfő nacionalista szövetségesének titulálta, még a nevét sem írta le. Ehhez mit szól?

– A vezércikk írójának fogalma sincs, ki az a Schmitt Pál. Nem tudja, hogy olimpiai bajnok, nem tudja, hogy Madridban, majd Bernben volt nagykövet, és nemzeti elfogultságnak sosem adta jelét. Nyilván valaki mondta neki, hogy öt éven át egy tekintélyes jogász ült a Sándor-palotában, most meg egy fideszes pártkatonát tettek a helyére. Naná, hogy ez a történet megragadta a szerző képzeletét.