Halálos rendszerhibák

– A legutóbbi statisztikák szerint egyetlen év alatt 3 százalékkal nőtt Magyarországon a halálozás. Mi lehet az oka?

– Nem vagyok egészségszociológus, azt azonban orvosként és érdekvédőként is felelősséggel mondhatom: meghalnak közöttünk olyan emberek, akik élhetnének még, ha időben megfelelő ellátáshoz jutnának, ha mindig mindenütt lenne hadrafogható orvos.

– A következő két év költségvetésének ismert adatai, illetve a Széll Kálmán-terv alapján tudjuk: a kormány jövőre 96 milliárdot készül kivonni az egészségügyből. Mi lehet ennek a következménye?

– Ezeknek a számoknak elsősorban a szakma gyakorlói számára van nagyon rossz üzenetük. Attól tartok, jelentősen hozzájárulhatnak a tavasz óta egyre erősödő elvándorlási folyamat kiteljesedéséhez: lökést adhatnak a döntéshez azoknak, akik eddig még nem szánták el magukat.

– Érez-e személyes felelősséget a kialakult helyzetért? Amit megtehetett saját pozíciójából, azt megtette a Fidesz kétharmadért. Ott volt, amikor fákra akasztgatták szocialista és SZDSZ-es képviselők képeit, közölte, hogy ott tartanak be az előző kormánynak, ahol tudnak.

– Határozottan leszögezem: én semmilyen politikai formációért nem tettem semmit. Az persze szerencsétlen tény, hogy az egészségügyi érdekképviseletekkel együtt az orvosi kamara is újra és újra abba a látszatba kerül, mintha ellenzéki pozíciót foglalna el, hiszen kénytelen újabb és újabb kritikákat megfogalmazni. Az elmúlt nyolc évben a tevékenységünk talán azért tűnt markánsabbnak, mert ez volt az az időszak, amikor a kamara a korábbinál határozottabban kiállt a nyilvánosság elé, ráadásul a gyógyítás morális és intézményi hátterével kapcsolatban súlyos elvi ellentéteink is voltak a neoliberális elveket követő politikusokkal.

– A jelenlegi kormány – sokak szerint az ön korábbi kiállását honorálva – visszaállította a kötelező kamarai tagságot. Ugyanakkor ön szerint az egyeztetés soha sem volt még olyan sekélyes, mint ma. Tévedek-e, ha úgy látom: a kötelező tagság jottányit sem növelte a szervezet súlyát.

– Ez két kérdés. Az első, hogy gesztus lett volna-e a kötelező kamarai tagság visszaállítása valamiféle szolgálatokért cserébe? Nem. A szabad hivatásgyakorlók céhbe, kamarába tömörítése évszázados európai trend, egyben közérdek. Így hát az volt kivételes állapot, amikor az elmúlt négy évben a hangoskodásunk miatti bosszúból a politika kiragadta a gyógyszerészi és az orvoskamarát a többi közül, és mindkettőben megszüntette a kötelező tagságot. Az nem ajándék, hogy a korábbi természetes állapotot a politika helyreállította. Ami a dolog másik felét illeti, azt bizonyos fokig helyesen látja. A napi gyakorlatban a kamara súlya sajnos nem tudott növekedni.

– Ön tb-járulék helyett fogyasztási adóval oldaná meg a közteherviselést az egészségügyben. Egyes szakértők szerint ez kivihetetlen, mert a hazai áfa már így is a legmagasabb az unióban, a fogyasztás pedig alacsony, fékezi a gazdaságot. Úgy értékelik, hogy ez a javaslat csak az ön politikai ambícióiról szól.

– Nincsenek politikusi ambícióim. Úgy gondolom, hogy a nekem való helyen vagyok. Ha igazán érdekli a javaslatom, akkor öntsünk tiszta vizet a pohárba: a járulékfizetési rendszerrel Magyarországon az egészségügy generális bajait belátható időn belül nem oldjuk meg. A járulék versenykorlátozó tényező, ezért állandóan csökkenteni akarják, miközben a fizetők aránya igen alacsony és a befizetések sem tükrözik a jövedelmeket. A rendszert a feketegazdaság torzítja, minimálbéresek százezrei közül sokan X6-os autóval járnak emeletes adriai házaikba. A kereseteket sokkal jobban tükrözi a személyes fogyasztás, mint a bevallott jövedelem, tehát az lenne méltányos, hogy ki-ki ennek alapján fizessen. A járulékkal tehát az egészségügy problémáit még akkor is képtelenek lennénk megoldani, ha megvalósulna a mostani kormányzati ciklusra célként kiűzött 5,9 százalékos GDP-arányos részesedés. Valójában viszont azt látjuk, hogy a politika jelentős források kivonását készíti elő az egészségügyből. Azt mondtam tehát magamnak: itt az idő, most vagy soha!

– Fényesebb a láncnál a kard.

– Nyolc éve nekem mindenki azt mondja: elnök úr, oké. Pénzre lenne szükség. De miből? Most erre azt feleltem: rendben, legyünk konstruktívak. Először nézzünk szembe azzal, hogy egy másik világban élünk, mint ahol 120 évvel ezelőtt Bismarck kidolgozta a szolidaritási elv járulékokra építő rendszerét. Az működött, amikor a német bányásznak és a német munkásnak minden márkája és minden pfennigje precízen ott volt a papíron. Itt és most nem átláthatóak a jövedelmek. Ha közteherviselést akarunk, akkor azt kell mondani: nem érdekel, hogy a kőműves a segédmunkásnak este zsebből fizet. Az érdekel, hogy ebből a pénzből elmegy és sört vesz, aminek fillérjeiből telhet egyszer az ő normális gyógyítására is. Nem érdekel, hogy hivatalosan csak minimálbért vesz fel az a vállalkozó, akinek telik az X6-os autóra. Fizessen arányosan ő is a saját ellátásáért és ne csak paraszolvenciával.

– Garantálom: minden oldalról támadják majd az ötletet.

– Persze. És százféleképpen törekednek majd arra, hogy bebizonyítsák: hülye vagyok. De én ezt vállalhatom, mert nem vagyok közgazdász. Szakpolitikus vagyok, vagy inkább érdekvédő. Az a dolgom, hogy keressem a forrást. Ez végre lehetővé teszi azt is, hogy megmondjuk: mennyi az annyi. Itt ugyanis két nagy kérdés feszül egymásnak. Az egyik, hogy miből, és a másik, hogy valójában mennyit is kellene fizetni. Addig, amíg csak alulról lengetjük a féceszt, és sohasem határozzuk meg, hogy igazából mire lenne szükség a méltó ellátáshoz – nem is juthatunk közelebb a célhoz.

– Persze ehhez arról is meg kellene egyezni, hogy mi az, ami alanyi jogon mindenkinek jár.

– Ezt csak mondják. Ez nem igaz.

– Minden jár mindenkinek?

– Mi az a „minden”?

– Hát ezt kellene tisztázni.

– Szerkesztő úr, kérem ne vegye rossz néven, de szerintem demagóg ez a kérdésfeltevés, amellyel a lényegről szokták elterelni a figyelmet, hogy viszályt keltsenek. A képlet egyszerű: van az egészségügyi ellátásnak egy része, amely szigorúan a beteggyógyításról szól. Ha körülnéz Európában, akkor azt látja, hogy ehhez a részhez minden állampolgár hozzájut. MR-CT-hez, PET-CT-hez, bonyolult műtétekhez. Ha a betegség indokolja, akkor mindez jár. Más kérdés, hogy milyen körülmények között, hány ágyas szobában, hányféle ebéd közül válogathatunk.

– És az is más kérdés, hogy mikor kerül ránk a sor, ha éppen mégsincs pénz mindenkinek mindenre. A pécsi klinika máris bejelentette: aki fizetni tud, nálunk megelőzheti a többieket.

– A pécsi klinika nem ezt jelentette be. Ott egyszerűen arról van szó, hogy adott egy egyetemi klinika, megfelelő szakértelemmel, műszerekkel, műtőkkel. Van továbbá a várólistákra épülő finanszírozás és a kettő között szakadék tátong. Azt mondják az egyetem vezetői: két út áll előttünk. Leépíthetjük a kihasználatlan kapacitást. Csakhogy, amit most lerombolunk, azt később már nagyon nehéz visszaépíteni. Ezért úgy döntöttek: létrehoznak egy részleget, amely ugyanúgy működik majd, mint a Telki magánkórház.

– És ez jó?

– Jobb, mint szélnek ereszteni az orvosokat.

– Tévedek-e, ha úgy látom, hogy Magyarországon megindult az egészségügy megkettőződésének Latin-Amerikára jellemző folyamata? Lesz egy színvonalas egészségügy a gazdagoknak, és egy másik a szegényeknek, amely maga is szegénységben vergődik.

– Tökéletesen fogalmaz. Ez a veszély fennáll és napról napra nő. Ez ellen küzdök, amíg módom lesz rá.

– Az egészségügyi kerekasztal nemzeti konzultációt sürget az egészségről. Ez komoly? Azt akarják, hogy milliárdos befektetéssel, Orbán Viktor képével ékes leveleket küldözgessenek szét azzal a kérdéssel: akarja-e Ön, hogy egészségesebb legyen a magyar és ne kelljen hálapénzt fizetnie?

– Nem levelezésről beszéltünk. A kormány hivatalba lépésekor öt témában hirdettek nemzeti konzultációt. Ezek közül volt, amit megtartottak, például a gazdaságit és a közbiztonságról szólót. Most már meg kellene beszélni végre az egészségügy problémáit is, alaposan, nyilvánosan és egyértelműen.

– Hát a levelezésnél azzal sem jár jobban, ha egy nagy teremben előre kiválasztott, lojális emberek elmondják a magas vezetőségnek, hogy milyen nehéz a terepen helytállni. Oszt jónapot.

– Nem tisztem, hogy erről véleményt mondjak. A Nemzeti Egészségügyi Kerekasztal döntést hozott a konzultációról. Én tehát ezt képviselem.

– Mi lesz a következménye annak, ha nem sikerül változtatni? Összeomolhat a magyar egészségügy?

– Nem. Legalábbis nem úgy, mint a World Trade Center. A működésképtelenné váló elemek funkcióit mindig átveszi egy másik, amelyik egyre nehezebben, egyre lassabban, egyre rosszabb hatásfokkal hajtja végre azokat. Ám, ahogy kezdtük is ezt a beszélgetést: a halálozási adatokon lehet majd mérni a rendszerhibákat. Ami a politikus számára csak statisztikai adat, az az egyszerű ember számára az ismétlődő gyász lesz. A nemzet számára pedig a versenyképesség, a gazdasági teljesítőképesség romlása, gyorsuló nemzetfogyás.