Haditudósítás magyar módra

Valahányszor ellenállhatatlan írhatnékja támadt Edelsheim-Gyulai Ella grófnőnek – Horthy nászasszonyának –, átvonult a kormányzói rezidenciába, ahová könnyen rendelhetett gépírónőt. Ilyenkor lehalkította a mindig szóló rádiót, amely iránt szelektív hallással bírt. A nótaszóra még bokázott is, de a hadijelentésekre – most például a jégmezőkön folyó ütközetek híreire – kikapcsolt. A Pesti Hírlapnak szánt Téli rege című írása így kezdődött: „Mióta leesett a nagy hó, a Vár olyan csöndes, mint valami téli álomba dermedt mesevilág. A hegyoldal fái csipkébe öltöztek, a havas parkokban egy-egy szerelmespár bújik össze...” A való világgal való kapcsolatát akkortájt adta fel, amikor negyedik leányát József főherceg közreműködésével sikerült – a titkon már kijelölt kormányzóhelyettessel, akit maguk közt „Korhely”-nek neveztek, összeboronálnia. Az örömszülőket éltette a remény, hogy egy születendő fiúgyermekkel királyi dinasztiát alapíthatnak, realitást adva a Horthy-éra koronás jelképének.

Kozma-iratok

Házikönyvtárukban, ami azt illeti, a világirodalom klasszikusai is ott sorakoztak, de nem a politikáé, amelyet a főméltóságú úr dolgozószobájában nem olvasni, hanem írni szoktak. Találóan összegezte később az államrezonra hangolás igyekezetét az Országos Levéltárban fellelhető „Kozma-iratok” néhány passzusa: „Volt egy ideám még Szegeden, Siófokon foghattam megvalósításához... A fővezérség II/b irányítása mellett mindenütt munkába állhattak a nemzetvédelmi tisztek és osztályok. Feladatuk volt a mindenre kiterjedő belső hírszolgálat, a nemzeti és keresztény propaganda, vörösvédelem, sajtó, egyszóval mindaz, aminek a közhangulatra befolyása van. Így tartottuk például bizalmas nyilvántartásban az összes közéletben szerepelni akarók múltját és jelenét... Szóval mindent tudtunk, ami az országban történt, jelentettük illetékes helyre, de belenyúltunk magunk is, ha kellett, ha a késedelmességből hátrány származott volna...”

E mindmáig ismerős feladatkörök teljesítése jutalmául lett később Horthy darutollas főtisztje, vitéz leveldi Kozma (Lázár) Miklós előbb az MTI, a Telefonhírmondó, a rádió és a Filmiroda elnöke, majd mindezek jó irányban tartását magasabb szinten is biztosítani képes belügyminiszter. (A később afféle családtaggá fogadott házitanító Ortutay alaposan megszépíti emlékiratában e jellemrajzot, reálpolitikus, humanista vezető egyéniségként láttatva Kozmát, aki pedig bontogatta már „acélszirmait”. Sőt a harmincas évek vége felé a rongyosgárda megszervezésében is jeleskedett.)

A nemzetvédelmi propaganda-eszköztárát egyébként frontharcostársából lett vazallusa, a szintén vitéz Csikós Jenő őrnagy részletezte A másik front című művében. A következőket sorolta ide: „A rádió, sajtó, a röplap, a fotók, képek, a suttogás, firkálás, a színház, irodalom, zene, képzőművészet, az agitatív utcai jelenetek, tömeggyűlések, hírkiáltó gépek.” Majd kiemeli a mozgókép jelentőségét, és mint Gömbös bizalmasa ezt a hadsereg figyelmébe is ajánlja.

Az első HM-ügyirat külső gyártócégeket igényel, és már 1938-at mutat a naptár, amikor az első kiképző-filmes csoportot létrehozzák. A komolyabb munkára azonban csak felügyelnek. Mivel a Führer is repülősfilmeket sürget az UFA-nál, itt Békeffy István forgatókönyvével vonul műterembe a Szárnyas dandár stábja. A költségkeret ötven százalékát a miniszterelnökség állja, azzal a kikötéssel, hogy a kasszasiker szolgáljon a honvédségi filmgyártás alapjául. Ezután Bolgár Géza magánfilmgyártó Akit elkap az ár és Ismeretlen ellenfél című kémfilmjeit forgatják le az 5. vezérkari osztály különbüdzséjével. Mindezek ellenére – nem sokkal hadba lépésünk előtt – így nyilatkozik Szombathelyi vezérezredes a véderőbizottság zárt ajtajai mögött: „Nincs hadseregünk, nem fejlődött itt semmi. A fegyverzet gyenge, a lőszerhiány siralmas. Ezzel a hadsereggel háborút kezdeni bűn volna. Katonai helyzetünk csak semlegességet enged meg!” Horthy reagálása: „Akkor mindezt te fogod helyrehozni” – és ki is nevezi a vezérkar főnökévé, amely posztot 1941 és ’44 között be is tölti.

A keleti háború

Vihariramban kezdődött a németeknek beígért csapattestek feltöltése.

A búcsúztató filmek régi sugallatokat hordoznak. „Karácsonyra itthon lesztek, de legkésőbb húsvétra!”

Ennek „fedezete” Hitler 1941. október 3-i nyilatkozata: „A keleti háború lényegében befejezést nyert. A Wehrmacht szétverte a bolsevista alakulatokat, s a tartalékban lévő 40-50 orosz hadosztály már nem jelent kemény ellenfelet.” Úgy látszik, mégis jelentett, mert a sebtében öszszetákolt haditudósító-század hazaküldött felvételeit csak átköltött szöveggel és diadalmas zenével lehetett reparálni. Már javában tartott az ukrajnai „pacifikáció”, amikor a kijevi stúdió pincéjében kéttonnányi filmre bukkannak. A hazaszállítás körülményes. Makray vk. ezredes 8. számú főszállásmesteri parancsa csak az általa értékesnek ítélt zsákmánynak (főleg ikonoknak) ad utat. Végül egy kórházvonaton csempészik haza.

Az alapos hazai átnézést Bánáss József alezredes, a HM filmügyi felügyelője végzi. Hosszasan vizsgálja, értékeli a VKF elé tárt tekercseket, így kap szabad kezet az alakulat megszervezésére és felszerelésére. (Húsz évvel később ismerkedtem meg a nagy műveltségű mérnökemberrel, aki a Ludovika után a filmdisztribúcióba is beletanult. Miután a hadtörténet budavári fellegváraiban semmi ez irányú leletre, irományra nem bukkantam, egy véletlen hozta utamba. Kiderült, hogy filmgyári kollégám, Török Vidor frontoperatőrként dolgozott a keze alatt, ő nyomozta ki a címét, és mutatott be neki. Bánáss sok időt áldozott rám, közléseim, képeim java része tőle származik.)

Bevetési egységek

Eszerint a haditudósító-századokat nem a hadra kelt sereg kebelében állították fel, hanem „VKF-közvetlenként”. Ezekben újságíró, filmoperatőr, fényképész, hangtechnikus és műszerész-sofőr alkotott egy-egy „bevetési egységet”, amelyekből kétszer hetet szerveztek a diszlokációk követhetőségére. Állomáshelyük a budatétényi Lanária-telep volt, amelyet Csikós őrnagy vezetett, de Bánáss „irányító harcálláspontját” a várbéli Fortuna utcába telepítették.

„Csődhelyzetet – emlékezett Bánáss – nemcsak a megkívánt hatású látványok elmaradása okozott, hanem inkább az, hogy az embereim uniformisban is megrögzött civilek maradtak. Viselték ugyan a szárnyas fáklya mondhatni fegyvernemjelzését, de sarzsival a főnökség igencsak fukarkodott. A Török is bakaoperatőrként játszotta el dicstelen szerepét, ráadásul az arcvonalon. Rávette egy pihentető állomás főnökét, hogy vontassanak csörlővel egy elfogott T–34-est, amelyet a katonák megrohamoznak, és gránátjaikkal harcképtelenné teszik. Lett is akkora harci zaj, hogy az elsővonalbeliek otthagyták lövészárkaikat, mert azt hitték, bekerítették őket. Jány helyettese, Kovács ezredes tábori csendőrökkel zavarta haza a stábot. Mi pedig szép csöndben rájöttünk, hogy ha a németek Provence-ban építhettek egy Don-kanyart, miért ne lehetne Örkénynél reprodukálni Voronyezst. Attól kezdve itt volt a kamuflázsfront. Akadt sminkmester az arcok elváltoztatására, tűzszerész, trükkmester, kaszkadőr, nyomjelző és füstfüggöny, volt itt minden a félelmes káprázatok felidézésére. A frontokon csak néhány megszállott maradt, a Leica-művész Németh hadnagy s az amatőrködő törzstisztek.”

Elásott kamerák

A finálét is elbeszéli Bánáss: „Az igazi front közeledtére szabadságos levelekkel eresztettem szélnek embereimet, a kamerákat pedig magam ástam el Balaton-parti kertemben, szakszerűen, olajos belsejű muníciós ládákba. A ’45-ös nagy fordulat után, amikor a Hunniában valami készült, odaadtam mindet. A Török meg operatőr fia talán máig is azzal az Arrival dolgozik. Az iratokat pedig elégettem. Egy egész télen át velük fűtöttem. Ezért nem találta a levéltárban...”