Gondolkodást váltunk

Azt mondja Orbán Viktor: két évvel ezelőtt nemcsak kormányt váltottunk, hanem gondolkodásmódot is.

Ez így van. De nem két éve, jóval előbb. Ő kezdte, amikor liberálisból konzervatív, baloldaliból jobboldali lett. Azóta úgy cserél gondolkodásmódot, mint garniszálló-szobalány használt lepedőt. Bogarászó publicisták gyakran összevetik, mikor mit mondott ugyanarról. Nincs semmi, amiről valamikor ne mondta volna az ellenkezőjét, attól függően, hogy éppen kormányon volt-e, vagy ellenzékben.

Shakespeare azt mondja a Hamletben, hogy „nincs a világon se jó, se rossz: gondolkozás teszi azzá”. Egy Orbán-típusú politikusnál ez úgy hangzik, hogy jó az, ami a hasznomra válik, és rossz az, ami a káromra.

Ennek megfelelően vált gondolkodásmódot.

Sikerült ebből szokást teremtenie. Korábban úgy gondoltuk, jó, ha egymás megértésére törekszünk, és rossz, ha kirekesztünk. Jó, ha jogszerűek vagyunk, és rossz, ha önkényeskedünk. Jó, ha a szegényekkel is törődünk, és rossz, ha csak a gazdag barátainknak kedvezünk. Jó, ha a gyermekoktatást szorgalmazzuk, és rossz, ha a gyermekmunkát. Jó, ha demokraták vagyunk, és rossz, ha autokraták.

Most már tudjuk, hogy ez a gondolkodásmód tarthatatlan. Akadt e nagy ívű bejelentés előtt is közvetett utalás a váltásra. Amikor a miniszterelnök mintegy euforikus elégtétellel arról beszélt, hogy „a liberálisokat kiszavazták a parlamentből”, eltöprengtem, vajon minek örül olyan felhőtlenül. Annak, hogy idejében elhagyta a – hihettük – meggyőződését képviselő hajót, mert már nem vette hasznát? Abba biztosan nem gondolt bele, én viszont igen, hogy a szalonrasszisták szótárában mit jelent „liberálisozni”. Az új gondolkodásmód elvezet a régi gondolkodáskódhoz. A vitatott eszmeiségű színház művészeti vezetője kijelenti, hogy ők az urbánus-népi-ellentét kérdésében az utóbbi mellé állnak. Ugye, világos, hogy ez az „urbánus–népi” minek a fedőneve?

Vajon része az új gondolkodásmódnak, hogy a korábban két pofonnal hazaküldeni ígért, parlagfűirtásra szervezett alakulatok irtani nem irtanak, haza sem mentek, ellenkezőleg, grasszálnak, avatnak, ideológiai vezetőik polgárháborút vizionálnak – és alig van rá válasz? Miniszterek disputálnak kedélyesen a jobbszélső pártalakulat szószólóival, amelynek parlamenti képviselője vérvádat emleget az Országházban. Az új gondolkodásmód leszivárog a mindennapokba: állami tisztviselő büdöszsidózik az érseki székhely önkormányzatának kulturális bizottságában. Magyarországon legkevesebb húsz százalék a szélsőséges antiszemiták aránya, és a visegrádi országok között nálunk a legmagasabb a szélsőjobb iránti társadalmi igény. Mindkét mutató nőtt az elmúlt két évben, az azóta bekövetkezett gondolkodásmód-változásnak köszönhetően.

Kövér László azt nyilatkozza a parlament elnöki pulpitusán, hogy a tőle balra ülő hölgyek és urak jelenléte méltatlan az ülésteremben. A tőle jobbra ülő hölgyek és urak nem zavarják, eszerint ők méltóak az ott tanyázásra, ami azért jelentős – mondjuk, száznyolcvan fokos – gondolkodásmód-változás az egykori fiatal demokrata életpályáján, át kellett hozzá programoznia az agyműködését. Ma már gördülékenyen mond olyanokat, hogy nyikhaj, senkiházi, tollforgató terroristák – mármint az újságírók, akik megbuktatták Schmittet –, amivel a boldog emlékezetű agitprop színvonalára emelkedett. A részben még szabad sajtóban – bolsevik eszmetársával ellentétben – betiltani egyelőre nem tudja az ideológiailag helytelenül viselkedő publicistákat, de várjuk ki a végét. Ha majd úgy alakul, hogy a tőle jobbra ülő hölgyekkel és urakkal lesz meg a kormányzati többségük, nem okoz problémát a ma még csak rózsaszín álom, a nyikhajok elhallgattatása. Őszintén sajnálom azokat a honfitársaimat, akik nem tudják elképzelni a Fidesz–Jobbik-koalíciót, ők meg fogják érdemelni a sorsukat, velünk együtt, akik majd tehetetlenül nézzük. Akkor kézzelfogható anyagi erővé válik a gondolkodásmód megváltozása.

Addig folyvást küszködni kell. Le kell beszélni az embereket Európáról, ez nagyon fontos, hiszen kultúránk bölcsőjéről, évezredes szellemi értékeinkről, közösen vállalt gazdasági-politikai érdekeinkről van szó, és ha ezekről nem tudunk elfeledkezni, oda minden remény agyunk átprogramozására. Akkor marad nekünk az „istentelen kozmosz”, a „szekuláris, családellenes és a nemzetet meghaladottnak tekinthető törekvések” tárháza, amitől jogosan óv bennünket a miniszterelnök, szemben „a teremtés jegyében létrejött családmodellel” (veszik, ugye, a kódolt homofóbiát?), amelyet természetesen anyagilag is honorálunk, feltéve, ha a termékenység átlagon felüli jövedelemmel párosul.

Európa ma labanc, mi itthon szabadságharcos kurucok vagyunk, eb ura fakó, Barroso király nem királyunk, Ugocsa csak azért sem coronat. Nem jó magyar, aki a Sparban vásárol külföldi élelmiszert (bűnbánóan jelentkezem) – amelyről Orbán megmondta, hogy „ipari hulladék” – ahelyett, hogy a CBA-ba menne, ahol a paradicsom mellé kormánytámogató nyilatkozatot is kap áfamentesen. Gyűjtsd a CBA-termékeket, ezzel is a békét véded! (Ajánlott szlogen az ötvenes évek mintájára.)

Ezeknél a virtuális ráhatásoknál lényegesebb a folyamatos, látható arculatválás, a gondolkodásmód VÉGLEGES megváltoztatásának előfeltétele. A neveknek mágikus erejük van, rendkívül alkalmasak a tudatmódosításra. Ha az ország nevéből töröljük a köztársaságot, előbb-utóbb senkinek sem fog hiányozni, amit maga a szó jelent. Ha átkereszteljük az utcákat és a tereket, úgy színezzük át a múltat, ahogy akarjuk. Ha történelmet hamisítunk, terjedhet a Horthy-kultusz. Ha József Attilát az Országház mögé pateroljuk, legalább nem lesz annyira szem előtt. Ha Károlyit kicseréljük Tiszára, shakespeare-i tettet hajtunk végre, igazolva, hogy nincs a világon se jó, se rossz, gondolkodás teszi azzá, legföljebb fordítva gondolkodunk. Egyáltalán, ha a Kossuth tér 1944-es arculatát azért állítjuk vissza, mert az „tükrözi Budapest legnagyszerűbb időszakát” – ezt Kumin Ferenc politológus találta mondani –, akkor csak néhány százezer halottról kell elfeledkezni, hogy szorongás, szégyenérzet és lehajtott fej nélkül, büszkén és öntudattal érzékeljük, mit jelent a maga nyers valóságában, amit a gondolkodásmód megváltozásának nevezünk.

Mit tegyen, akinek mindez mégsem tetszik annyira?

Valaki nemrég megkérdezte, miért írok politikai publicisztikát. Nem írok politikai publicisztikát, feleltem. Hát mit csinálsz? – tudakolta.

Akkor elmulasztottam a választ. Most pótolom egy John Malkovich-idézettel, amelyet az interneten találtam. A nemrég Budapesten is fellépett amerikai színész egy kérdésre azt mondta, nincs semmi köze a politikához és az ideológiához. Aztán hozzátette: „De ha torkig vagyok, én is hányok, mint mindenki más.”