Gógl Árpád: A 168 Órából tudtam meg, én vagyok a miniszterjelölt

- Az egészségügy nem éppen nyerő pálya a belpolitikában. Ha valaki külügyér vagy pénzügyminiszter volt (mint Horn, Medgyessy), akár még felfelé is léphet. Az egészségügyi miniszterek többsége elmondhatja: még jól jön ki a dologból, ha csak elfelejtik. Mi ennek az oka?

– Nem hiszem, hogy így van. Először is láttunk már orvosból lett államfőt, például Chilében Allende elnököt. Az sem igaz, hogy az egészségpolitika sorsszerűen lefelé vezető pálya. De tény, csak addig folytatható, amíg az ember meg van győződve az igazáról, és lehetősége van elképzeléseinek a megvalósítására. Itt nem lehet politikai túlélésre, rövid távú sikerekre játszani.

– Végül is, ha jól sejtem, ön sikeresnek tartja magát.

– Mindenesetre nem tartom magam sikertelennek. Orvosként mindent elértem, amit lehetett, és talán politikusként is. Az első törvényesen választott orvosi kamara elnöke lehettem. Tizenkét jelölt indult, és már az első körben meghaladtam a kétharmadot.

– Ez ’94-ben történt. Akkor már Fidesz-tag volt?

– Nem. Miniszterségem megszűnése után lettem a párt tagja.

– De talán ennél fontosabb, hogy mikor ismerte meg Orbán Viktort.

– Még 1993-ban. Akkor már őszintén tiszteltem őt évek óta, mert mély nyomot hagyott bennem a beszéd, amelyet a Hősök terén, Nagy Imre temetésén mondott. Olyan kristálytiszta szöveg volt, hogy engem is megdöbbentett. Nem ilyen politikusokhoz szoktunk. Mindenképp újdonságot jelentett annak, aki végigélte a megelőző évtizedeket.

– Nyilván lehettek konfliktusai, hiszen egyik életrajzi forrása sem mulasztja el aláhúzni, hogy ön 1968-tól az MSZMP tagja volt, 1989-ben lépett ki.

– Bocsánat, az ember élete hosszú. Engem nem is az efféle életrajzi bejegyzések lepnek meg, hanem a tény, hogy már 1969-ben megfigyeltek, III/III-as jelentést írtak rólam. Ez megdöbbentett, mert az ántivilágban jószerivel csak a szakmámmal foglalkoztam. Mit mondjak? Ilyen világ volt.

– Térjünk is vissza a miniszterelnök úrral való együttműködésére.

– Vele tehát ’93 őszén találkoztam, amikor egy vacsora és egy éjszakába nyúló beszélgetés után megvitattuk, miként gondolkodunk a magyar egészségügy jövőjéről. Megörültem, amikor megkért, próbáljam kidolgozni a Fidesz egészségpolitikáját.

– Gondolom, ezek után az sem lehetett kétséges, hogy ha egyszer szóba kerül, ön lesz a tárca várományosa.

– Nem mondom, hogy váratlanul ért, de ez csak utólag tűnik sima ügynek. Azt, hogy én lettem a miniszterjelölt, épp az önök lapjából tudhattam meg. A 168 Órában jelent meg, a decemberi első vagy második számban, hogy én vagyok a kiszemelt. Erre azért is emlékszem ilyen élénken, mert egy szakmai konferencián vettem részt, amikor utolért egy telefax. Abban az állt: „Képzeld, azt írja a 168 Óra”, hogy te leszel a miniszter. Mondjuk annyira nem lepett meg. De azért örültem.

– El is hiszem. De két év után meg kellett válnia a tárcától és a kormánytól. A bársonyszék elvesztése sokaknál válságot okoz.

– Nem okozott sem törést, sem válságot. Tudomásul vettem, hogy változott a politikai (közelebbről a koalíciós) helyzet. Nem politikus, akit ez készületlenül ér. Volt egy átfogó ívű programom, amelyet következetesen képviseltem, ez 2000 végén váratlanul megtört. Februárban, a miniszterelnöki évértékelőn a kormányfő még okkal mondhatta: 2001 az egészségügy éve lesz.

– Nem lett az.

– Ahogy azóta sem volt ilyen év. Ősszel történt valami, ami minden előzetes kalkulációt felülírt. Felszínre törtek a koalíciós ellentétek, a Kisgazdapárt másképp képzelte a jövőt. Terveinkre 100-120 milliárd kellett volna. Hátra volt a szakellátás privatizációja, a sürgősségi rendszer fölépítése, az egészségfejlesztési program elindítása. Szemben állt ezzel a vidékfejlesztés 350 milliárdos igénye. A politikai vezetés gyorsan mérlegelt. Új költségvetés formálódott, diákhitellel, lakástámogatással, Széchenyi-hitellel. Az én programom ebben már nem szerepelhetett. Jött a kétéves költségvetés, az befagyasztott mindent. Ennyi.

– Mintha a nyitókérdésünket igazolná: mindig az egészségügy húzza a rövidebbet. De volt még egy kellemetlen epizód. Felmondási (de még hivatali) ideje alatt szerveződni kezdett valamiféle egészségügyi holding. Értékes egészségügyi ingatlanokat kötött volna csokorba, rossz visszhangja volt. Mintha holmi „egészségügyi belbirodalom” szerveződött volna az állami vagyon romjain.

– Na, ez aztán a legotrombább támadás volt, amit el tud képzelni.

– Nem is lett semmi a dologból. De mi állhatott mögötte?

– A terv részeként 2000 őszén egészségfejlesztési program indult volna, ehhez bázisul megkaptuk volna a Klub Aligát. Abból nőtt volna ki az egészségfejlesztés intézethálózata. De elálltunk tőle.

– Pontosítsunk. Nem támogatta a kormány.

– A Klub Aliga pedig elherdálódott.

– Látom az arcán, ez ma sem hagyja nyugodni.

– Szinte az egyetlen sikertelen törekvésem volt egész életemben. Csoda, ha bánt?

– Mégis messzeható következményei lettek. A miniszterelnök úr bizalma – mondják – akkor ingott meg önben. Leírta mint egészségpolitikust?

– Ön szerint lehettem volna még két cikluson keresztül képviselő, ha egy percig is neheztelt volna?

– Hát nem. De azért háttérbe szorult.

– Bocsánatot kérek, az elképzelésrendszerem szorult háttérbe. Azóta sincs Magyarországon rendszerbe foglalt egészségpolitikai program. Ebben a ciklusban indul el valami azzal, hogy az egészségügy rendszerét állami felügyelet alá vonják.

– Tulajdonképpen visszaállamosítják.

– Ez nem államosítás. Itt az államilag garantált feladathoz rendelik hozzá a megfelelő eszközrendszert.

– Képes arra a magyar állam, hogy finanszírozza intézményeit?

– Muszáj neki, hiszen az a dolga.

– Ön tehát rendíthetetlen híve az államosítási kampánynak.

– Még a szónak is kellemetlen mellékíze van. Ez nem „államosítási kampány”. Ez a közfeladathoz rendelt eszközrendszer koncentrálása.

– Értem.

– Az értelmiségnek pedig értelmiségi módon kellene végre fogalmaznia, nem engedheti meg magának, hogy a bulvár szintjére süllyedjen.

– Tiszta sor. Az oktatást sem államosították?

– Nem. Ez, ahogy mondom, más, mint az államosítás. Az eszközrendszer hozzárendelése a törvényben megszabott feladathoz. Az állam pedig mi vagyunk. Ön, én meg a fotós kolléganő.

– Evezzünk is nyugalmasabb vizekre. Mikor döntötte el, hogy ideje befejezni?

– A feleségem és a családom kérte: ha betöltöm a hetvenet, hagyjam végre abba. Így, amikor 2010-ben szóba került, ki hol indul, magam helyett Varga Tamást ajánlottam.

– 2006 óta még az egészségügyi bizottságot is kerülte.

– Magam kértem a külügyi bizottsági tagságot. Ha valakinek túl markáns elképzelése van egy szakmáról, jobb, ha távol tartja magát tőle. A külügyi bizottságban a Távol-Keletet kaptam, és nem csinálhattam rosszul, hiszen a Koreai Köztársaság elnöke a külföldieknek adható legmagasabb kitüntetésben részesített. Ezt eddig két magyar érdemelte ki: Tom Lantos meg én.

– Elég sok fiatal magyar orvos megy – s még több készül – külföldre. Nem egy esetben végleg.

– A legkisebb lányom ötödéves orvostanhallgató, így egy hivatásbéli utódot mindenképp hagyok magam után. Különben meg az emberek jönnek-mennek, vándorolnak a világban, ez így természetes. Én még a romantikus generációhoz tartozom, amelyik nemzetben, népben gondolkodott.

– Ön ízig-vérig politikusalkat. A választás felé közeledve nem kapja fel a fejét, mint a jó huszárló a trombitaszóra?

– Nem. Ezt a szakaszt végképp lezártam. A modern marketing, amely a politikust a mosópor mintájára adja el, már nem az én világom.