Furcsálkodnak
Lassan másfél éve kétlakiak vagyunk. Egyre jobban érzem, hogy nagyon veszélyes ez a normális, nyugat-európai, az én esetemben svéd életben való megmártózás, mert félő, hogy az ember elveszti a kompatibilitását és tökéletesen alkalmatlanná válik arra, hogy újra Magyarországon éljen.
A mai délelőttöm annyira jól illusztrálta ezt, hogy eldöntöttem, megírom részletesen.
A hétfő reggeli készülődés mindenhol ugyanolyan a világon, gondolom. Indulunk az iskolai óvodába, viszem a fiam nevével ellátott kék határidőnaplót vissza, amit csütörtökön mindig megkapunk. Carina és Frida így szoktak beszámolni arról, hogy mit csináltak az elmúlt héten (most éppen az A betűvel ismerkedtek, és gombokat rendeztek 3-as csoportokba), és hogy mit kell tudnunk a következő hétről. Most például azt, hogy vigyünk csütörtökre tornafelszerelést, nadrágot, pólót és tiszta talpú cipőt, valamint törülközőt(!!!) - de tusfürdőt ne, azzal csak a gond van. Istenem, mennyit őrjöngtünk még a középiskolában is, hogy se idő, se lehetőség nincs még egy minimális tisztálkodásra se a tornaóra után - itt a hatéves óvodások zuhanyoznak.
Ragyog a nap, az udvaron játszanak a gyerekek, gyorsan megbeszélem - angolul, persze - az óvónővel, hogy csütörtökön már délben jövünk majd a gyerekért és pénteken nem jön, mert elutazunk egy hosszú hétvégére rokon-látogatóba. Örül nagyon, már előre is jó utat kíván.
Megérkezem az uszodába. Nem a fiatal lány ül a pénztárban, hanem a nyugdíjas bácsi, adom a bérletem, és elpanaszolom - persze, angolul -, hogy csütörtökön(!) ott felejtettük a gyerek úszószemüvegét. Megy a dobozhoz, kiveszi, adja, örülünk.
Közben sorra érkeznek a nyugdíjasok, vidáman köszöntik egymást, összeszokott csapat, látszik rajtuk.
Meglepődöm, amikor mégis szín üres a medence, de aztán az eszembe jut, hogy persze, már a múltkor is észrevettem, hogy nem úszni járnak a nénik-bácsik, hanem a konditerembe!
Leúszom az ezer méteremet (gyors-hát-gyors-mell), nyolcszáz körül érkezik egy gyerekcsapat, 7-8 évesek - kötelező iskolai úszás. Amikor kimászom, az edző mond valamit - I'm sorry, I can't speak swedish -, vált angolra azonnal: olyan szépen úsztam a hosszakat, nézték a gyerekekkel. Persze szörnyű zavartan habogok valami köszönöm-félét, és mondom, hogy a legjobb a tetőablakokon beáradó napsütés, mintha nyár lenne. Mosolyogva búcsúzunk.
A jakuzziban sincs senki, két teljes kört maradok, egyetlen porcikám sem marad masszírozatlan, fél órát áztatom magam. Megyek zuhanyozni, ott vannak a kislányok, az egyik mond valamit, mondom a szokásosat: nem értem. Kis idő múlva megütögeti a karom, rám mutat, gyorsúszást imitál, aztán a nemzetközi jellel zár: ökölbe szorított kézzel, hüvelykujját felfelé tartva mutatja az elismerését. Megköszönni már tudom svédül. Egy másik kislány is felbátorodik, és megkérdezi: 'How are you?' 'I'm fine, thanks. And you?' 'Fine' feleli büszkén és ragyogva fut a többiekkel öltözni.
A szauna is üres, és mire ott is végzek, már az öreg nénik is zuhanyoznak.
Az öltöző fülkékben és a hajszárítás közben is komoly tanakodás folyik, ennyit már értek svédül: melyik kávézóba menjenek. Nehéz döntés, mert ahol finomabb a süti, ott nincs terasz, de lehet, hogy ki kellene használni ezt a gyönyörű napsütést, ki tudja, meddig tart a szép idő. Vidámak, jókedvűek, többnyire fehér hajúak - átlagosak.
Nem tudom, hova mennek végül, kész vagyok, indulok haza.
Magamban azon tanakodom, hogy 2002-ben jártam először Svédországban, akkor 28 forint volt egy korona. A mai árfolyam 34 forint, de még így is olcsóbb a jegy, mint a Komjádiban, pedig az csak úszásra jogosít, a szaunáért külön kell fizetni. Itt az árban nemcsak a medencék (úszómedence, két gyerekmedence, mély vizű medence trambulinokkal és egy nagy csúszda) vannak benne, hanem korlátlan jakuzzi- és szauna-használat is, és a különféle vízi-gimnasztika órákra is érvényes.
Békésen autózom hazafelé, kisváros, senki nem siet, mindenki betartja a szabályokat, a gyalogosokat átengedik a zebránál, csönd, béke, nyugalom.
A tejeskávé mellé betű dukál: épp Konrád György Kerti mulatság - Kőóra - Hagyaték trilógiájának záró kötetét olvasom. Mondják, nincsenek véletlenek. Az elején járok a könyvnek, Tombor elmélkedik azon, hogy sok-sok barátjához, rokonához hasonlóan ő miért is nem disszidált: "Miért is kellene neki belekapaszkodnia egy idegen közegbe, amely furcsálkodik rajta, mihelyt kinyitja a száját? Nem barátságtalanul furcsálkodnak, sőt inkább kedvesen, hiszen ő sem barátságtalan, de mindig azzal az elfogódottsággal, ami a másfélének szól."
Jó hangulatom odalesz rögtön. Idegen közeg. Furcsálkodnak. Hát igen.
Még van egy kis időm - az alagsori mosókonyhában déltől ötig foglaltam helyet magunknak - számítógép, internet: és már rám is zuhan az azeri baltás gyilkos kiengedésének elmondhatatlan szégyene.
Ráczkevy Eötvös Ágnes
