Folytatódó vészhelyzet

A 2014-es Vészhelyzet előzménye a Rendkívüli állapot. Mészáros Tamás tizenkét évvel ezelőtt azokat a publicisztikáit válogatta egy kötetbe, amelyek a legpontosabban jellemezték a parlamentáris berendezkedés határait feszegető Orbán-féle kormányzást. A most megjelent Vészhelyzet a második Orbán-kormányról ad leírást. Nem cikkgyűjtemény ez, hanem egységes szöveg, amely áttekinti az Orbán-rendszer kialakulásának és berendezkedésének időszakát.

A vészhelyzethez és a rendkívüli állapothoz szorosan kötődik a kivételes állapot fogalma. Giorgio Agamben tanulmánya szerint a kivételes állapotban a jog uralmát az erő joga váltja fel. A többség önmagára hivatkozik: joga van megtenni, amit tesz, mert övé a többség.

Orbán Viktor tulajdonképpen meg is hirdette a 2009-es kötcsei beszédben. A „huzamosan létrejövő egy nagy kormányzó párt” fogalmazza majd meg a nemzeti ügyeket, „és ezt nem állandó vitában teszi, hanem a maga természetességével képviseli”. Háttérbe szorul a politikai véleménykülönbség, a versengés, a vita és a párbeszéd. Helyettük a centrális kormányerő jelöli ki a nemzeti ügyeket, s a nemzetre mint monolit egészre hivatkozva – saját értelmezése szerint – bármit megtehet, hiszen többségben van.

A Vészhelyzet az e szellemben született országátrendezés krónikája. Három téma, a centrális erőtér jogi-alkotmányos berendezkedése, a pávatánc és az unortodox gazdaságpolitika csomópontjai körül rendezi el a négy év történetét, minduntalan jelezve a motívumok egymásba szövődését. Lehetetlen ugyanis értelmezni az Orbán-érát annak megértése nélkül, hogy az Alaptörvény nemcsak igazolja a gazdasági-társadalmi erőforrások elosztását, hanem felhatalmazást is teremt e belső gyarmatosítás végrehajtására. A pávatánc sem az országot védi a külső hatalmak ellen, hanem az önérdekű országátrendezés eszközeit védelmezi. Az unortodox gazdaságpolitika nem pusztán hagymázas gondolatok gyűjtőmedencéje, hanem a központosított korrupció logikájához igazított nyakatekert gazdaságpolitikai rendszer.

Külön kiemelhető négy olyan jellegzetesség, amely általánosan jellemzi a Vészhelyzet időszakát, s több ponton felbukkan a kötet lapjain.

Az első az előreláthatóság. 2010-et megelőzően politikai és gazdasági elemzők egy része várta a kétharmadot. Voltak, akik ha nem örültek is a Fidesz kétharmadának, abban reménykedtek: irányba állíthatók lesznek az egy helyben topogó közpolitikai döntések, s egy erős kormány végre megmozdítja az országot. E pozitív várakozás indokolt lehetett volna talán egy új politikai erő kapcsán. Ám a határátlépésekkel terhelt első Orbán-kormány s különösen a Fidesz 2002-es átalakulása ismeretében ez több volt, mint naivitás. A Fidesz éppen azt produkálta 2010–2014 között, amit a megelőző évek után várni lehetett tőle. Meglepetést legfeljebb az kelthetett, mit jelent a gyakorlatban a jogállam cseppfolyósítása, s milyen közvetlen hatást gyakorol ez a hétköznapi életre.

A történet másik szála a Fidesz világmagyarázatának alakulása. A szabadságharctól Orbán hősmítoszáig terjedő Fidesz-narratíva – Mészáros Tamás találó kifejezései szerint – blőd, lapos és önismétlő. S mint ilyen hozzájárul „a közgondolkodás lezüllesztéséhez”. Minden ideológia hordozza az önigazolás mozzanatát, ám az Orbáné túl direkt, túl változékony, túlságosan átlátszó módon irányul kizárólag arra, hogy mozgásban tartsa a Fidesz politikai harci szervezetét.

„A forradalom táplálja gyermekeit” – írja Mészáros Tamás, utalva arra, hogy a Vészhelyzet világában a korrupció nem a rendszer hibája, hanem a rendszer jellemzője. Miként Andrej Malgin orosz író egyik hőse fejti ki Az elnök tanácsadója című könyvében: a rendszer része, hogy a funkcionáriusok lophassanak és lopjanak is. Megvásárolható így a hűségük, ráadásul rögtön ki is szolgáltatják magukat a főnökségnek, amely gondosan az orruk alá dörgöli viselt dolgaikat, ha meginganának vakhitükben. Az állami forrásokon keresztül történő jutalmazás és a belekorrumpálás tehát nem a rendszer hibája, hanem a rendszer része – a működtetés, a lekötelezés és az ellenőrzés eszköze egyidejűleg.

A negyedik jellegzetesség a „megosztott, szétforgácsolt társadalmi akaratok” következményeivel történő szembenézés. Közismert a bizalom és a szolidaritás gyengesége a magyar társadalomban, amit a Fidesz pontosan ismer és kihasznál. Ha egyetlen szervezett akarat tarolja le az országot, akkor a vele szemben állók nem tudnak közös védelmi vonalakat létrehozni. Mindezt tetézi a politikától való elfordulás. A pártundor aligha írható kizárólag a Fidesz számlájára: a választók a politikai osztály egészének tevékenységét „honorálják” általa. Az érzés jogossága sem hárítja el azonban a passzivitás azon következményét, hogy a mindent átpolitizáló Orbán-rendszernek nincs és nem lehet ellensúlya, amíg a társadalom következetesen nem politizál.

A mindezt részletesen, a jelenségek megértetésének szándékával taglaló három fejezet – felvonás – után a könyv véget ér ugyan, de a darab nem. A színház világából érkező szerző nyitva hagyja a történetet. A Vészhelyzet folytatódik: befejezésre vár.

Lakner Zoltán