Fecseg a felszín, hallgat a mély

A Fidesz-gépezet úgy halad előre, mint kés a vajban. Ellenállás szinte nincs, vagy alig. Egy-egy nemzetközi „ejnye-bejnye” után néha apróbb korrekciókra kényszerül, de ezek alapjában nem módosítják az általa helyesnek tartott irányt. A társadalom passzív, mint talán még soha. Negyven százaléka el sem megy szavazni a jelen közvélemény-kutatások szerint. Csalódott a politikusokban, a pártokban, a szakszervezetekben, a (valamikor szakmai rangot garantáló) kamarákban, az ügyvédekben, a bíróságokban, gyakorlatilag mindenkiben. Úgy érzi, az elmúlt húsz évben helyzete csak rosszabbodott, élete bizonytalanná vált, perspektívái beszűkültek. Egyre többen akarják elhagyni az országot, de erre (nyelvtudás híján) csak keveseknek van lehetőségük. És persze nagyon mélyen (tudat alatt?) önmagában is csalódott, hiszen (bűn)részese volt a Fidesz kétharmados győzelmének. Csalódott a tömegdemonstrációk erejében is: „Felgyújtottuk a tévészékházat, és mégsem történt semmi.” Ma gyúanyag sincs, ami az ellenzéki Fidesz tevékenységének következtében bőségesen rendelkezésre állt. Iszonyú csalódás: a mostani Fidesz pont az ellenkezőjét mondja, és még inkább csinálja, mint amit ellenzékben és a választások előtt ígért. A kör bezárult, nem lehet hinni immár senkinek. Talán az „újaknak”: az LMP-nek, a civileknek, a Jobbiknak, utóbbi még a Fidesznél is populistább szöveget tud nyomni. Az „újak” még nem voltak a hatalom részesei, bár a népi tapasztalat azt mutatja, kormányra kerülve már egyetlen politika sem lehet más.

Fecseg a felszín, hallgat a mély. A felszínen élénk diskurzusok folynak: a túlnyomóan kormánypárti médiában többnyire áldiskurzusok, megfélemlített, bizonytalanságban tartott riporterekkel és műsorvezetőkkel, ahol kiválóan működik az öncenzúra. (Lásd Mong Attila remek elemzését erről az Élet és Irodalomban.)

Még a közszolgálati rádió színvonalasabb „ütközős” műsoraiban is, ahol igyekeznek különféle (ellenzéki) véleményeket is bemutatni, tetten érhető a részrehajlás a kormánypárti nézetek irányába. A jobboldali média azonban szinte kivétel nélkül Orbán szócsövévé vált: nyomja a mantrát ezerrel, s néha még a vezéren is túltesz, hogy kielégítse kedvenc olvasó- és nézőközönségét. Olykor profi gyorsasággal és tájékozottsággal (lásd Hír TV), könnyű neki, minden nála van: pénz, paripa, fegyver és persze a kiszivárogtatott hírek exkluzivitása. Ehhez képest az ellenzéki, illetve független média (tisztelet a kivételnek) sótlan, alultájékozott, és bizonyos témákkal kapcsolatban (például melegek, hajléktalanok) ő is csak nyomja a mantrát.

Az újdonság erejével ható tudósítások, nemzetközi összehasonlítások, emberekről szóló riportok helyett a lapokat elárasztják a kolumnás vélemények, száraz jogi okfejtések, amelyekből a szűk szakmán kívül egy kukkot sem ért az átlagolvasó. Egyre inkább a háttérbe szorul az oknyomozó újságírás (jellemző, hogy a legbátrabb és legsikeresebb oknyomozó újságíró ma egy színésznőből lett külsős kollegina, Ferenczy Krisztina), mert a lapok nem képesek megfizetni a több hónapos oknyomozó munkát.

A ballib médiában ugyanazok az unalomig ismert „megmondóemberek” ülnek napról napra, a riporterek a saját értelmiségi holdudvarukhoz tartozókat próbálják „kemény” kérdésekkel bombázni, ami csak egy jól begyakorolt duettet eredményezhet. Aláírom: nincsenek könnyű helyzetben. A szocipárti szereplők többsége még mindig csak ódivatú pártzsargonban képes kommunikálni, a kormánypártok képviselői pedig nem szívesen vállalják a szereplést a számukra ellenséges médiában. Ha mégis, szinte behozhatatlan helyzeti előnyben vannak: egy egész kommunikációs gyár szolgálja ki őket, az információs monopólium pedig lehetővé teszi a tények „kormányhű interpretálását”, ami eleve reménytelenné teszi a valós tájékoztatást.

Az írott sajtó kezét gyakran a külföldi tulajdonos köti meg: az előfizetések csökkenésével a hirdetés lett a fő bevételi forrás, s a cégek, állami megrendeléseiket féltve, nem szívesen hirdetnek ellenzéki lapokban. A többnyire túl udvarias, finnyás szociálliberális értelmiség elítél minden olyan módszert, ami a kormánypártok eszköztárába bőségesen belefér, meglehet, jogosan. De kérdés: lehet-e egy szál karddal, glaszékesztyűben harcolni géppuskával érkező ellenféllel szemben? Nem véletlen, hogy bátor, szellemes, felrázó megállapításokat ma a Facebookon, a blogok és a kommentek világában talál az ember. A személytelenség persze ordenáré, vulgáris szövegeket is eredményez, viszont felszabadítja írójukat a külső és belső cenzúra béklyója alól. A „mély” tehát nem hallgat igazán, a felszín alatt feszülnek az indulatok. Csak nehogy majd géppuskával válaszoljon.