Ezt a három zsidó gyereket is vigyétek – Erzsébet ennivalót kapott a holttestekért

– Mi nem voltunk vallásos család, 1938-ban tértünk be a zsidó hitre, akkor, amikor mindenki más kitért – emlékezik Erzsébet. – Az anyámat a családja kitagadta ezért. A Haller utcában egy szoba-konyhás lakásban éltünk. A konyhában volt tűzhely, falikút, egy asztal és három hokedli, a szobában két szekrény állt, és két ágy, mellettük egy sezlon, előtte két szék. A közös vécé a folyosó végén volt. Azt, hogy zsidó vagyok, az első osztályban tudtam meg, amikor bejött egy hosszú fekete ruhás bácsi, és azt mondta, hogy a más vallásúak menjenek ki. Én magas kislány voltam, az utolsó sorban ültem, fogalmam sem volt arról, mi az a vallás, ki a más vallású. Csak akkor mentem ki megszégyenülve, amikor a fekete ruhás azt mondta: a Goldschmiedt menjen ki! Azt, hogy a helyzet pocsék, onnan tudtam, hogy anyám el akart válni, hátha így megment minket. Engem küldött el a Szemere utcába leadni a papírokat. Ott láttam, hogy zsidókat terelnek a nyilasok. Egy öreg nénit taszigáltak, hogy menjen gyorsabban. A néninek szép gombos cipője és kis kontya volt. A papírokat végül nem adtam le, mert nem akartam, hogy a szüleim elváljanak. Mikor visszafelé mentem, a néni már újságpapírral volt betakarva, és a cipője nem volt a lábán. A fején a kis kontyot még láttam.

1944. november 18-án a budapesti rendőrfőkapitány helyettese értekezleten jelentette be „a budapesti zsidó személyeknek a VII. kerület bizonyos területén való” összegyűjtésének tervezetét. A fővárosi „nagy gettó” határait megszabó, Vajna Gábor belügyminiszter által jegyzett rendelet 1944. november 29-én jelent meg. A Dohány utca, Nagyatádi Szabó (ma Kertész) utca, Király utca, Csányi utca, Rumbach Sebestyén utca, Madách Imre út, Madách Imre tér és Károly körút által határolt, 0,3 négyzetkilométernyi területet magas deszkapalánkkal vették körül, és december 10-én lezárták. Területét csak különleges esetekben (például kórházi kezelés vagy temetés miatt), illetve csak a kijelölt személyek hagyhatták el. Négy központi kapuját fegyveresek őrizték. A beköltözők a Klauzál térre érkeztek, ékszereiket, értéktárgyaikat elkobozták. A beköltöztetésről szóló rendelet 1944. december 7-i határidőt szabott meg, de már öt nappal korábban befejeződött.

– Anyámat már korábban elvitték a nyilas házba, arra nem emlékszem, hogy minket melyik napon vittek el, csak arra, hogy az előző nap még a fáspincében voltunk, mert az óvóhelyre nem engedtek be. Havas, hideg idő volt. Mi semmit nem vittünk magunkkal, azt sem tudtuk, hová visznek bennünket. Nem tudtam, mi az a gettó – meséli Erzsébet. – Azt nem tudom, ki jelentett fel minket, szerintem anyám földije, a házmesterné, aki rohadt undok asszony volt, és nemigen szeretett bennünket. Hallottam, amikor fegyveres embereknek azt mondta: itt van ez a három zsidó gyerek, ezeket is vigyétek.

A legnagyobb gondot az élelmezés és az egészségügyi ellátás szinte teljes hiánya jelentette. Az élelemfejadag napi 700-800 kalória volt. Az éhezés következtében sokan meghaltak. Decemberben naponta 80–120 halottat vittek ki a zárt területről.

– A gettóban a Síp utca 14.-be kerültünk, egy kicsi, ablaktalan portásfülkébe, ahol a földre dobott szalmán egy öreg néni feküdt. Haldoklott. Velünk senki nem törődött, én sem álltam szóba senkivel. Amikor a néni meghalt, levettem róla a holmiját, azt használtuk takarónak. A néni holttestét én vittem el a Wesselényi utcába, és ételt kaptam érte. Ettől kezdve néhányszor sikerült halottszállításért ételt kapni. Nem tudom, honnan, volt egy ütött-kopott kétfülű edényem, azzal mentem a központi konyhába levesért. Ha hullát vittem, még többet is adtak. Minden házba bementem, hátha találok valamit, például üres dobozt, amiben a kakát kivihettem az utcákon levő tüzek mellé. A testvéreimet nem engedtem ki, azt mondtam nekik, ha kimennek, megölik őket. Egyszer az egyik házban a kapu alatti félhomályban megláttam egy zsákot. Mozgott. Lencse volt benne, és annyi zsizsik, hogy a zsák rezgett tőlük. Elvittem így is. Azt ettük. Azt hiszem, ha nem lett volna, nem éltük volna túl a gettót.

A gettóban az egészségügyi viszonyok minősíthetetlenek voltak. A túlzsúfoltság és a higiénia hiánya súlyos egészségügyi helyzetet okozott. Nem lehetett szappanhoz, fertőtlenítőszerhez jutni, hiányoztak a gyógyszerek. A kórházi ellátást szinte a semmiből kellett megszervezni. Súlyosbította a válságos helyzetet, hogy a halottakról sem tudtak gondoskodni. 1945. január 3. után a holttestek többségét a Kazinczy utcai rituális fürdő épületében gyűjtötték. Ám ez is hamar megtelt, így a tetemeket az épületek udvarán tárolták. Később rakásba halmozták több kiürített üzlethelyiségben a Klauzál téren és a Dohány utcai zsinagóga udvarán.

– Nem lehettünk sokáig a gettóban, mert nem hiszem, hogy a kishúgom sokáig bírta volna az éhezést és a rühet magán. Sokat szenvedett. Mindnyájan rühesek voltunk, nem mosakodtunk – emlékezik az asszony.

A budapesti „nagy gettó” kapuját 1945. január 18-án érték el a szovjet csapatok. A harcok Budán tovább tartottak, de a pesti gettó felszabadult, fegyveres őrsége eltűnt. A terület köré vont palánkot szinte azonnal tűzifának használták fel.

– Amikor megláttam, hogy az emberek a Síp utcai kapu felé indulnak, összeszedtem a holminkat, és mi is indultunk utánuk. Ott a kapunál találkoztunk anyámmal, aki megtudta, hogy hová vittek minket. Ő csak azért maradt életben a nyilas házban, mert eszébe jutott, hogy az egyik sógora nyilas. Gyalog mentünk a Haller utcába. Hideg volt. A szovjet csapatok a Fáy gimnáziumban segélyhelyet rendeztek be. Anyám odavitt minket, és egy katona néni bekent bennünket valami sárga kenőccsel. Lepedőbe csavarva kellett egész nap ülnünk, és kaptunk finom savanyú fekete kenyeret. A mai napig imádom. Nyáron a Nemzeti Segély levitt bennünket Szentesre, ahol családok fogadtak be, hogy feltápláljanak. Apám 1945 őszén érkezett haza, jugoszláv partizán lett. Egész idő alatt kenyeret sütött, és nem engedték addig haza, amíg nem nevelt ki maga helyett pékeket.

A gettó felszabadulásakor csak a Klauzál téren több mint háromezer temetetlen holttestet találtak. Többségüket a Dohány utcai zsinagóga mellett, tömegsírokban helyezték el. A gettó 4513 lakásában összezsúfolt emberek száma 1945 elején elérte a 70-80 ezret.

Erzsébet idén tölti be a 87. életévét. A gettóbeli napjait egy délutáni beszélgetésen idézte fel.

– Én ma is alig hiszem el, hogy nem voltak érzelmeim. Csak arra tudtam gondolni, hogy felelős vagyok a testvéreimért, és életben kell maradni. Amikor már nem voltam rühes, feljelentettem a házmesternét és a lányát. A pincéjükben mindenféle, zsidóktól lopott holmit találtunk. Internálták őket. Ma már az egész olyan, mintha nem is velem történt volna. De a visszaemlékezés kikészít.