Orosz oligarchák, fegyverkereskedők és Harvey Weinstein a fedélzeten

– Tegnapi hír: az Egyesült Államok a szövetségeseivel közösen multilaterális munkacsoportot hozott létre az orosz oligarchák vagyonának zárulása érdekében, fokozva ezzel a nyomást Oroszországra az ukrajnai háború miatt. A tájékoztatás szerint Ausztrália, Kanada, az Európai Bizottság, Németország, Olaszország, Franciaország, Japán és Nagy Britannia képviselői egy virtuális konferencia keretében megállapodtak az orosz oligarchákat érintő információk gyűjtésében és cseréjében, a többi között szankciók kivetése, vagyontárgyak zárolása, illetve lefoglalása, valamint jogi eljárások folytatása végett. Ezt egy magánéleti történésed kapcsán idéztem fel.

– Igen… érint az orosz-ukrán konfliktus.

– Mióta vagy főfoglalkozású pilóta?

– Huszonhét éve.

– És meddig leszel?

– Na, ez egy jó kérdés. Az aviatika nyilván nem a legfontosabb területe a válságnak, de a benne dolgozóknak fontos, és őket a háború rettenetes módon fogja érinteni. Tehát engem is. Három hete még optimistább választ adtam volna a kérdésedre.

– Egy vagy több embernek dolgozol?

– Magyarországon nagyon szemérmesek ebben a kérdésben, az oroszok kevésbé. Ha egy tulajdonos szeretné, hogy a pénzét ne csak vigye a repülője, akkor kiadja bérbe. Én egy családnak dolgozom, több repülőgéppel. Nem vagyok beavatva sem az üzleti háttérbe, sem a tulajdonosi struktúrákba, de az igazság, nem is nagyon érdekel. Nekem az a dolgom, hogy A-ból B-be élve vigyem el a kedves klienst, amiért fizetést kapok.

– Hány éve dolgozol – ennek a jobb híján oligarchának nevezett – az orosz illetőnek?

– Régóta ismerem. Több éve.

– Ez már szenzitív adat?

– Minden szenzitív adat. Az is, hogy erről beszélgetünk. A kapcsolatfelvétel egyébként szinte sohasem a tulajdonossal történik, a kiválasztás utolsó körében esetleg találkozol vele, mert ő dönt. Régóta repülök, többször volt tulajdonosváltásom, de többnyire abban sem voltam biztos, hogy akit viszek, milyen kapcsolatban áll a repülőgéppel: tulajdonosa, bérlője, vagy a tulajdonos haverja.

– Mennyire fontos, hogy az oligarcha személye, ki fia, borja?

– Érdemes tudnod, ha szimatolsz, és kiderül, azonnal elveszted a munkád. Minden pilóta első dolga, hogy beírja a Googleba az utasa nevét, mert kíváncsi rá, és a mai világban, ha valakinek a nevére semmilyen találat nem jön ki, az a nemlétező kategóriája: olyan ugyanis nincs. Nekem mégis volt egy utasom, akivel ez történt, miközben a kezemben tartottam az útlevelét. Egy olyan repülőtérre vittük, ahonnan a sofőr elmondása szerint még három órát autóznak. Megkérdeztem a sofőrt, ahova három órára autózik, ott nincs-e repülőtér, mondta: van, akkor miért nem oda visszük… lényeg a lényeg, kiderült, hogy az illető fegyverkereskedő, de repültem az Orosz Olimpiai Bizottság alelnökével is három évig, aztán egyszer Putyin megharagudott rá, és még azon a napon is, amikor a nemzetközi körözést kiadták ellene, vittem, aztán eltűnt, a repülőt meg eladták.

– Mennyire jellemző, hogy elbeszélgetsz a fedélzeten levőkkel?

– Semennyire. A tulajnak a magánrepülés élete természetes velejárója, őt hidegen hagyom. Akik valaha bejöttek a pilótafülkémbe beszélgetni, azok csodaként élték meg, hogy magángépen ülhettek.

– Van az általad vezetett gépnek Pető-féle szabályzata?

– Van. Egyesek azt gondolják, a pénzük miatt rájuk nem vonatkoznak a fizikai törvényszerűségei… állítja: Moszkvából Szingapúrba leszállás nélkül elrepülhet, amire elmagyarázom, hogy a gépe ezt a távot nem tudja egyhuzamban lerepülni, akkor jön a hiszti, hogy neki a vásárláskor mást mondtak, én meg közlöm, hogy nem akarok a tengerbe pottyanni. Ez egy hosszas vita keretében zajlik, ahol az az összes meggyőző erőmet latba kell vetnem, hogy elhitessem a befolyásos emberrel, hogy a repülő ugyanúgy megáll, mint egy autó, ha kifogy belőle az üzemanyag.

– Filmekben a sztárok, bűnözők extrém életet élnek a fedélzeten…

– Ezek a filmek nem a valóságot tükrözik. Nálam például még nem szexszeltek, pedig az nem is bűncselekmény. A repülőgépen többnyire nyugalom van: alszanak, esznek és filmet néznek. Olyan is volt – ezt névvel tudom elmondani, olyan régen volt –, hogy én vittem Harvey Weinsteint, aki olyan stílusban beszélt a légiutas-kísérővel, hogy zokogva jött hozzám. Ez még gurulás közben történt, én meg úgy ítéltem meg a helyzetet, hogy ennek nem lesz jó vége, visszagurultam, és közöltem: szálljon ki, amire üvöltözött, kifizette a járatot, mire mondtam, beszélje meg a magyar rendőrséggel, mert ezzel a repülővel nem utazik, amire megfenyegetett: elvesztem az állásom, meg a karrierem, meg minden, de hát ezt tudni kell kezelni.

– Mennyire közvetlen a kapcsolatod az oligarcháddal?

– Ez ambivalens kapcsolat – tudok pilótáról, aki családi összejövetelekre is hivatalos, és aki, ha az utcán szembe jönne, nem ismerné fel –, a középúttól talán jobb helyen vagyok. Jóban vagyunk, felhív, kikéri a véleményem néha, aztán persze nem veszi figyelembe, de legalább kikéri. Ez nem egy kétirányú kommunikáció, mindig egyirányú.

– Olyan vagy, mint a klasszikus főpincér, nincs emlékezeted?

– Igen, pontosan.

– Akkor úgy meséld el a legutóbbi történeted, hogy abból ne lehessen bajod.

– Miután egy orosszal vagyok összekötve, persona non gratává lettünk. Leszálltam egy németországi repülőtéren – karbantartásra vittük a gépet, miután a tulajdonos egy másik helyen maradt -, ahol úgy viselkedtek, mintha leprás lennék. Nem jöttek a repülőgéphez, mondván: orosz kötődésűekkel nem foglalkozhatnak. Lezártam hát a repülőt, ami most a repülőtér szélén várja, hogy az ügyvédek valahol a világban elintézzék, hogy a karbantartók hozzányúlhassanak, mert specifikus feladatokat kell végrehajtani rajta, aminek hiányában a gép „repülésre alkalmatlan állapotúvá” válik, szóval használhatatlan lesz.

– Voltak előjelek?

– Voltak… aki figyelt, két hete sejthetett valamit, de hogy ilyen gyors következmények lesznek, azt nemik, azt nem.

– Mit lehetett sejteni? Hogy megnehezül az élet vagy inkább azt, hogy ellehetetlenül?

– Jó kérdés. Erre még most sem tudom a választ. Csak tippelek. Viszonylag gyors lefolyású volt, heteken átívelő romlás után, direkt kommunikáció nélkül. Zavaros a helyzet, miközben nagyon friss és fluid. Megpróbálják ellehetetleníteni a gazdagabb oroszok hétköznapi működését a világban, azt remélik, hogy Putyinra ettől nyomás fog nehezedni a belső köreitől.

– Láttam, ahogy Triesztben egy óriási jachtot egyenruhások leptek el…

– Az a hatóság célzott látogatása volt. Létezik listák nevekkel. Ilyen listán mi nem vagyunk, bennünket csak globális szankciók érintenek.

– A tulajdonos nem a hazájában tartózkodik, repülője egy harmadik országban, és ez az állapot nagy valószínűséggel tartós marad. Van-e a szerződésednek ilyen helyzetre vonatkozó passzusa?

– Több olyan kérdést tettél fel, amire nem fogok válaszolni. Engem nyilvánvaló ez személyesen érint, de hogy a sorsomat hogyan befolyásolja, arra nem tudok válaszolni.

– Tudna egyáltalán utalni neked?

– Ezeknek az orosz embereknek van európai állampolgárságuk, meg ki tudja hányfajta bankszámlájuk.

– Tele vannak a híradások a Chelsea tulajdonosával, Abramoviccsal…

– Figyelj, valószínűleg most többet tudok a média segítségével róla, mint akinek eddig repültem. Nem vagyok beavatott, és ez jól van így, mert ezekkel az információkkal semmire sem tudnék menni, azon kívül, hogy itt, veled megbeszélhetem…

– Te tájékoztattad a tulajdonost a történtekről?

– Nem, a tulajdonos asszisztensével közöltem a száraz tényeket.

– Nem is beszéltél vele?

– Nem.

– És milyen volt az asszisztens reakciója?

– Káromkodott egyet, majd mondta: leteszi, és hívja a főnököt.

– Mennyi ideig fogsz várni?

– Ez jó kérdés. Nyilvánvalóan tudnom kéne, hogy van-e munkám vagy nincs, egy vagy két hónapra elég a pénzem.

– Tücsök vagy?

– Nem vagyok kifejezetten spájzoló-típus, szeretem jól érezni magam, szeretek élni.

– Volt-e benned korábban morális kétség: jó illetőnek repülsz?

– Attól, mert valaki orosz, még nem kell vele így bánni. Attól, mert valaki orosz, és van egy repülője, attól még nem kell vele így bánni, attól, mert valaki orosz, és van egy ilyen repülője, és van egy magyar pilótája, még nem pestises. Ezek tőlem idegen felvetések. Csak azért, mert valaki orosz, ezért nem lehetne így szankcionálni, ennek hosszú távon borzasztó kihatása lesz. Olyan stigmatikus dolog lesz orosznak lenni, ami nem lesz funny, és ha lenne egy orosz rendszámú kocsim – ha lenne –, azzal most nem szívesen parkolnék Bécs főutcáján, mert attól tartanék, hogy összekaristolják. Ez szerintem agyrém. Azzal a minimális jogérzékkel, amivel rendelkezem, nem hiszem, hogy ez rendben volna jogilag, de hát kis hangyácskaként ebben a kérdésben nem számítok nagyon. Morálisan nincs problémám. Bizonyos értelemben marhára sajnálom az orosz mindennapi embert, akiből most áldozat lett akaratán kívül.

– Mit csinál a szél, ha nem fúj?

– Figyelj ide, váratlan kérdéseket teszel föl, hát valószínűleg nem fúj. Figyelj, tök jól vagyok, élvezem, hogy süt a nap.

– Keresel állást?

– Még nem.

– Mennyi idő kell ehhez?

– Nem tudom.

– Hogyan kéne értesülnöd helyzet „felszabadulásáról”?

– Mivel még nem voltam ilyen szituációban, ezért protokoll sincs. Nem tudom. Tényleg. Ez tök érdekes dolog, mindenki csak néz, beszél, kommunikál, próbál információhoz jutni.

– Mekkora valószínűsége van annak, hogy az oligarcha fogja magát, és bérel egy nem orosz lajstromú gépet?

– Nagy.

– Van most teendőd?

– Azon kívül, hogy megreggelizem, kevés. Korábban nem tudtam volna elképzelni ilyen helyzetet, de az elmúlt egy hónapban annyi meglepetés ért, mint máskor félév alatt sem. Elképzelésem sincs a közeli jövőről. Ez tipikusan az a helyzet, amikor az ember nyugodtan ül a seggén, és figyel. Próbál tanulni, miközben nem tudhatom, hogy hosszú távon ebből mi lesz hasznosítható. Ez most mindenkinek egy nagy tanulási folyamat, bárhol is vagy.

(Kiemelt képünk: Fiala János, a Keljfeljancsi 168+ reggeliműsorában. fotó: Dimény András)