Európai bérunió: üres beszéd a valódi problémákról, pedig igény lenne rá

Csodavárásnak nevezik gyakran azt, hogy a rendszerváltás idején sokan úgy hitték: az európai integráció és a demokrácia – akkor remélt – megerősödése magával hozza majd az életszínvonal nyugati szintre emelkedését Magyarországon. A választók e csodavárását éppenséggel a politikai és gazdasági elit táplálta. A rendszerváltás domináns gazdaságpolitikai narratívája az volt, hogy a külföldi működő tőke beáramlása tartós növekedést és munkahelyeket teremt, a viszonylag képzett, de a nyugatinál olcsóbb magyar munkaerőt felszívja a konjunktúra, és idővel a hazai bérek is felzárkóznak a nyugatiakhoz. Bármely magyar pártprogramot olvassuk a rendszerváltás utáni húsz évből, azok gazdasági stratégiája erre a koncepcióra épült.

Eltévedt éllovas című könyvében írta Andor László, hogy a Bokros-csomag szembesülés volt azzal, valójában milyen életnívón élhetünk az átmenet Magyarországán – amellett, hogy a megszorítások terhei aránytalanul nagy mértékben sújtották a rossz helyzetben lévőket. Ha így vesszük, a Medgyessy-féle száznapos program szavazatszerző populizmusa és a rákövetkező évek büdzségyilkos elosztási próbálkozásai arról is szóltak, hogyan korrigálható felfelé az életszínvonal, immár az uniós pénzek bepumpálása révén.

Fotó: MTI/Kálmándy Ferenc

Közben néha felmerült, miként lehetne az egyenlőtlenségeket valamelyest csökkenteni. Mázsás súlyú társadalmi érdekek fűződtek azonban ahhoz, hogy az elosztás nyertesei – legyen szó jóléti juttatásokról vagy gazdasági támogatásokról – az eleve magasabb társadalmi státusban lévők maradjanak; Szalai Júlia szociológus tíz évvel ezelőtt írt könyvet a források felsőbb osztályok számára történő állami „átpumpálásáról”.

A bérek ügye leginkább az egészségügyi és a közrendvédelmi dolgozóknak örökké megígért béremelés kapcsán merült fel a politikai vitákban, valamint a minimálbérről folyó tárgyalások idején.

Kétszer lendült a minimálbér az átlagbér 40 százaléka fölé: először az első, másodszor a második Orbán-kormány alatt. Az ezekre adott politikai válasz volt az MSZP-től a száznapos program béremelése, majd a nettó százezer forintos minimálbér 2014-es ígérete, aminek realitását még a közös listás szövetséges Bajnai Gordon is vonakodott elfogadni.

Losoncz Miklós az uniós csatlakozás várható hatásait elemző 2003-as könyvében figyelmeztetett arra, hogy a bérkonvergencia szervesen összefügg a gazdasági fejlettségi különbségek kiegyenlítődésével, „amitől csak nagy társadalmi költségek vállalásával lehetne eltérni”. Hozzátehetjük, az ilyen költségeknek csak akkor van értelme, ha a pénzt ésszel költik el: az oktatási és a regionális egyenlőtlenségek mérséklésére. Losoncz arra is utalt, hogy a hazai bérek lemaradásának csökkenése „egyben az EU-csatlakozást legitimálja” a lakosság körében.

Ehhez képest inkább arról beszélhetünk, hogy a bérfelzárkózást gyorsító voluntarista beavatkozások hatása átmenetinek bizonyult, sőt fiskális krízisek formájában visszaütöttek. A növekedési narratíva sem igazolta a várakozásokat. Több mint két évtizeden át az európai mezőny legvégén kullogtak a magyar foglalkoztatási adatok, akkor is, amikor konjunktúra volt. 2010 után tornászták fel a mutatókat, de úgy, hogy a kormány a minimálbér alá pozicionált közmunkát vezetett be, és az addig is gyalázatosan alacsony segélyezési nívót csökkentette.

Fotó: Riskó Gáspár

Ez a változás messzire mutat. Míg a hazai elit két évtizeden keresztül szinte egyáltalán nem foglalkozott azzal, milyen irányba kellene elmozdítani a hazai jóléti rendszert – így azt sem tudta megmondani, beleérti-e a jóléti rendszerbe a béreket vagy sem –, addig Orbán deklarálta, hogy Magyarországon egyáltalán nem lesz jóléti állam. A magyar társadalom nagyobb része rezignált önalávetéssel, egy kisebb része gyorsuló elvándorlással válaszol erre a perspektívára. Az orbáni munkaalapú társadalom számos vonásával nagyon is egyetértő Jobbik észlelte, hogy bejátszható tér nyílt előtte. Kezdeti radikálisan globalizáció- és uniókritikus álláspontja már 2014-re úgy alakult át, hogy választási programjában megfogalmazódott: „európai szintű munkáért európai bérek járnak”.

Innen datálódik a bérunió most futó ötlete, amelyért a Jobbik európai polgári kezdeményezést indított, annak ellenére hogy ember nincs, aki megmondaná, pontosan mit jelent. A Jobbik követelése lényegében arról szól: legyen több a pénz Keleten és kevesebb a gazdasági migráció Nyugaton. Ily módon egyszerre elégítené ki a nacionalista és a szociális elvárásokat Európa-szerte, s ez a magyar viszonyok közepette különösen sikeres kombináció lehet. Azzal sem lóg ki a sorból, hogy a bérunió ideája jelen állapotában nem egyéb, mint valódi problémákról szóló üres beszéd.