Erőtér a Bem rakparton

Minden minisztériumok között megkülönböztetett figyelem illeti a külügyek gondozóját, hiszen államrezon, országimázs, de leginkább a biztonság meghatározója a közeli és messzi környezettel való kapcsolatrendszer. Ezért is várnak el a sokoldalú intézmények tisztviselőitől interdiszciplináris ismereteket, kiváltképp történelem, földrajz és néprajz, irodalom dolgában, nem is szólva a nyelvismeretről.

Nem volt ez mindig így.

Máig is emlegetnek a Bem rakparton egy régi históriát. A svéd király teázni hívta a Stockholmban tartózkodó magyar külügyminisztert. Az audiencia előtt a szárnysegéd meg is kérdezte: „Őfelsége tud németül, angolul, franciául, spanyolul és finnül is, az excellenciás úr melyiken óhajt társalogni?” A magyar vendég viszszakérdezte: „Szlovákul nem lehet?” Apropó, szlovák nyelv, a sajtótalálkozó résztvevői azt remélték, hallanak némi intim részletet arról, hogy az ENSZ-palota valamelyik szalonjában miként próbálta meg Balázs Péter érveivel kivonszolni kátyújából a nyelvtörvény szekerét. De a tárcavezető – ő tudja, miért – csak az azóta már publikált részletekre hagyatkozott.

Ha visszatérünk a külügyi szolgálat előtörténetére, ma már elmondható, hogy milyen kitűnő előiskola volt a honi diplomácia számára az egész világgal kapcsolatot tartó, soknemzetiségű Monarchia. Az udvarnál szolgált honfitársaink hozták létre később a budapesti minisztériumot, amelyre a háborús időkben még a sajtóellenőrzést is rábízták.

1945 után kevés volt külügyest igazoltak, pedig kellettek (volna) a betanítók. Arra például, hogy milyen egyáltalán a diplomácia magatartási kódexe, mi a francia etikett, a spanyol protokoll, a szóbeli jegyzék és a számjeltávirat. Ilyen körülmények között szerveződött meg házon belül a Külügyi Akadémia, amely egyetemi akkreditáció helyett csak pár száz munkáskádert kapott, s egytucatnyi fiatalt az emigrációból hazatért, többnyelvű családoktól. Erdős André, Havas Kitty, Bíró Gerd, Szakala Klári – csak néhány név azok közül, akik egy idő után fontos beosztásokba kerültek.

Mivel mindmáig gyakori, hogy a nagyköveti stallumokat nem karrierdiplomaták kapják, hanem politikusok, akkor – a kettős hatalmi és koalíciós időkben – mindössze arra összpontosulhatott a figyelem, hogy külföldön is ismert, kikezdhetetlen nevekre kérjenek agrément-t, fogadási hozzájárulást. Így lettek az „első körben” misszióvezetők tudósok és olyan személyiségek, mint Károlyi Mihály, Szekfű Gyula vagy Bőhm Vilmos.

Protokol, etikett

Majd indult a nagy körhinta. Jöttek nyelvészek és különféle kultúrnyikok, elszegődtek egy-egy „menetre”, mert nyíltak a kulturális intézetek Bécstől Rómáig és Kairóig.

Aztán a reciprocitás jegyében, de főként ENSZ-tagságunk után megszaporodtak, rangosodtak a külképviseletek, a világ fővárosai újra megismerkedhettek nemzeti zászlónkkal.

Egyetlen rendhagyó esetet őriz az emlékezet, Madridét, ahol nem kívánt felhagyni tevékenységével a m. kir. követség a háború után sem. Vízumot ugyan nem adhatott, ám „érvényesítgette” az odasereglő fasiszta menekültek útlevelét. Hogy aztán ki fogadta el? Talán Paraguay vagy Elefántcsontpart, netán a Franco-barát Salazar gyarmatbirodalma. 1975-ben a Caudillo beadta a kulcsot, de ők még akkor sem akarták. János Károlynak kellett takarodót fújnia. (A dolog pikantériája, hogy soha elő nem került levelezéseik címeres bélyegzője hasonlatos a III. Köztársaság pecsétjéhez.)

Vannak személyes élményeim, tapasztalataim a külszolgálatról, mert a hetvenes években – egy négy évre szóló „vendégjáték” keretében – részese lehettem a bécsi magyar sajtóiroda létrehozásának. A francia diplomácia szokása – gyakorló újságírók szerződtetése külképviseleti sajtómunkára – itt lassan érett be. Boldizsár után jó pár évnek kellett eltelnie, amíg Várkonyi, Bányász, Randé, Hajdú és még jó néhányan letették névjegyüket a Bem rakparton.

Jómagam Haynal Kornél kitűnő kapcsolatrendszerére hagyatkozhattam az osztrák fővárosban. E helyszínnek akkoriban különös jelentőséget adott az a tény, hogy – a tartósan leeresztett vasfüggöny miatt – itt állomásozott a Keletet figyelő nyugati tudósítók derékhada. Őket kellett jól tartani friss hírekkel, vagyis hát önnön riporterségemet is ellenirányba kapcsolni.

Sajtószolgálat

A „súgó” háttérbázis az MTI hírtelexe volt, abból szerkesztettük, postáztuk – naponta ötszáz példányban – az UPD-t (Ungarischer Pressedienst – Magyar Sajtószolgálat), s a kőnyomatos mellé fél év múlva már egy képes magazint, a Blick nach Ungarnt (Pillantás Magyarországra). A KÜM e kihelyezett újságstandja később tematikus brosúrákkal is előállt (környezetvédelem, iskolarendszer, egészségügy), és még az osztrák Pannonia című periodika és egy filmkoprodukció születésénél is bábáskodhatott.

Fura világ volt ez ott a Teinfaltstrassei irodában, egyutcányira az elegáns követségtől. Hivatalosan odatartoztunk, de őriztük újságírói mivoltunkat. Egyszer rám is szólt a követ, Nagy Lajos: „Kérlek, nyilván a Práterbe igyekszel sportzakósan, merthogy nálunk a sötét ruha járja!” Vettem is rögtön egy fekete blézert, sőt, életemben először (és, gondolom, utoljára) szmokingot is béreltem Losonczi Pál schönbrunni fogadására. (A külügyesnek állt újságírókról talán még annyit, hogy többük lehorgonyzott a CD-jelű kikötőkben, lett is belőlük később nagykövet, szóvivő, még miniszter is. Engem visszavárt a filmszalag és a farmernadrág.)

Változott aztán a Bem rakparti káderpolitika is. Fiatalodott a testület, jöttek a moszkvai IMO-t végzettek s a közgáz Réczey-tanszékének diplomás diplomatái. Kijárták az esti és levelező tagozatokat a „tökös Mancik”, akiket segédattaséjelöltnek is csak úgy vettek fel egy időben, ha tudtak gépelni és kávét főzni. Egyébként megfigyelhettem, hogy a központ hivatali munkáját a szárazdokkban veszteglő tengerjárók türelmetlenségével végzik a diplomaták, leginkább az újabb kihelyezések széljárását figyelve, családtagjaiktól is sürgetve. A bécsi konzulátus – ahová az IBUSZ zsákszám hordta az útleveleket – kéttucatnál is több feleséget szívott fel. Nagyüzem volt a „vízumgyárban”, az MNB esténként külön gépkocsit küldött Hegyeshalomra a befolyt devizáért. Jöhetett mindenki Magyarországra, szűkkeblűség csak az újságírók beutaztatásánál érvényesült.

Művészbejáró

Nem volt egyébként mutatós közintézmény a valamikori külügyi székház. Irodaberendezései inkább hasonlítottak egy vidéki ügyvédi munkaközösségéhez. Stílusos dolgozószobára csak a referatúravezetőktől felfelé lehetett számítani. Éppen ezért volt kellemes meglepetés annyi év után betérni a Bem rakpartra, és szétnézni.

A nagy rekonstrukció eredményeként a két palotát egy háztömbbé varázsolták, főbejáratát, fogadó előcsarnokát is áthelyezve a Bem térre. Valaha csak művészbejáróként emlegettük. Most impozáns, szellős, mégis minden térséget célszerűen kihasználó, klasszikus, olykor rusztikus dísztárgyakkal ékesített komplexumban nézhettem szét. Érzékelhető a szupertechnika jelenléte, habár a híradási részleg – amely tilalmas zóna minden külügyi régióban – csak elképzeléseim szerint tart lépést a digitalizálással.

Eltűntek a tetőn lengedező antennaóriások is, amelyek leárnyékolták az arra haladók mobiljait is. (Mondják, hogy negyedszázada Saigon csak úgy tudott rádiókapcsolatba lépni Budapesttel, ha Újdelhi relézte az adást.)

Ma van térerő a Bem rakparton, nemcsak hírátvételi értelemben. Abban csak annyi, hogy a jelentések és hathatós, gyors intézkedések interaktív üzemmódban ülik meg a hosszú kábeleket s a rövidhullámokat. Bár a gazdasági megszorítások itt is kemények, a miniszter szerint ahogy két munkakör egy diplomatára is rábízható, úgy több országban is képviselheti hazánkat egy misszió.

Itt, a „konzultáción” általános volt a megítélés, hogy Balázs Péter helyénvaló ember. Nem véletlen, hogy a régiónk konfliktusai és „nyelvjárásai” közt is kiválóan navigáló főkülügyérre az elmúlt évtizedekben különféle beosztásokban, de minden rezsim igényt tartott.

Kár, hogy a Bem rakpartra ily későn érkezett.