Erős rés vagyunk a NATO bástyájában – Alibizés helyett az igazi haderőreformot kellene megkezdeni
A miniszterhelyettes a cikkében azt írja: „ha egy nyugalmazott katona beszáll a pártpolitikai küzdelembe, legalább arra figyelhetne, hogy a hadsereget ne rángassa bele, a volt bajtársait ne ócsárolja, főleg ne minden alap nélkül”. Nos, én büszke voltam arra, hogy egy jól működő dandár parancsnokhelyettese lehettem, büszke voltam kollégáim, beosztottaim eredményeire. Ma is büszke vagyok arra, hogy az egykori pécsi „alomból” a mai haderő három tábornoka került ki. Pártállástól függetlenül mindig is a végrehajtók mellett, a vízfej újabb és újabb burjánzása ellen szálltam síkra.
Biztosan nem vagyok egyedül a magyar haderőre vonatkozó negatív értékelésemmel. A Honvédségi Szemle 2019/6-os számában megjelent egy könyvismertető Thomas-Durell Young A posztkommunista európai védelmi intézmények anatómiája című könyvéről. A könyv szerzőjének szinte szó szerint azonos a véleménye Magyarország NATO-szerepléséről. A szerző rámutat arra, hogy a térség sok országában félreértelmezték a Varsói Szerződés felbomlásával szükségessé vált katonai reformokat, és azok ürügyén inkább képességvesztést okozó átalakításokat végeztek. Évtizedes fejlesztés maradt el, nemcsak a technikai háttér, hanem a szervezeti kultúra terén is. A szerző megállapítja: egyes elemzők arra a következtetésre jutottak, hogy a legrosszabbul vezetett katonai szervezet a szövetségesi rendszerben a magyar, és időről időre még az is felmerült, hogy kizárják az országot a NATO-ból. A könyv ugyancsak kritizálja a magyar védelmi költségvetés átláthatatlanságát és az ebből is fakadó hiányosságokat. Bírálja a térséget a modernizáció elmaradása miatt is, hiszen húsz évvel a NATO-csatlakozás után sok ország még mindig szovjet fegyverrendszerekkel rendelkezik, és – dacára az állomány cserélődésének – az intézményrendszer is az erős, örökölt normáktól nyög. Én ezeket A Varsói Szerződésben felejtett haderő című cikkemben írtam le rögtön a NATO-ba lépés után. Kollégáim körében kifordítva szoktam Rákosi elvtárs híres mondását idézni: Magyarország nem gyenge fal, hanem erős rés a NATO bástyájában.
Kovács GyulaNémeth Szilárd a cikkében dicséri miniszterét, Benkő Tibor négycsillagos tábornokot, aki tudományos fokozattal, amerikai és orosz vezérkari akadémiai végzettséggel is rendelkezik. Idézzünk egy részletet a honvédelmi miniszter évértékelő beszédéből: tavaly megvalósult a Honvédelmi Minisztérium és a Honvéd Vezérkar dezintegrációja. Ezzel a honvédelmi ágazati és a katonai feladatok különváltak. A Magyar Honvédség Parancsnokságának létrehozásával arra törekedtek, hogy „a pénzt, paripát, fegyvert oda kell adni a katona kezébe”. Nem tudom, miről beszél a miniszter. Az új parancsnokságon elegendő lett volna létrehozni a NATO-ban elfogadott J1–J8 rendszernek megfelelő nyolc csoportfőnökséget és ezzel egy időben a minisztériumban fel kellett volna számolni a régi HM-vezérkarból maradt funkcióduplázásokat. Nem ez történt, az új parancsnokságon a csoportfőnökségeken felül még szemlélőségeket is létrehoztak, így számos funkciónak ma már nem egy, hanem három felelős szervezete van: a HM-ben, a szemlélőségeken és a csoportfőnökségeken.
Megjelentek a HM szervezetén kívüli szereplők is, így képtelenség megtalálni egy-egy terület valódi felelősét. Maróth Gáspár a kormány döntése alapján az eddig kizárólagosan HM-tulajdonú gazdasági szervezeteket Bártfai-Mager Andrea, a nemzeti vagyon kezeléséért felelős tárca nélküli miniszter fennhatósága alá szervezte. A HM EI Zrt. színe-javából a tárca nélküli miniszter alárendeltségében hozta létre a Védelmi Beszerzési Ügynökség (VBÜ) Zrt.-t, amely rendelkezik minden HM-BM beszerzés felett. A VBÜ Zrt. felett a tulajdonosi jogokat dr. med. univ. Maróth Gáspár orvos, a nemzeti védelmi ipari és védelmi célú fejlesztésekért, valamint a haderő-modernizációért felelős kormánybiztos személyesen gyakorolja. Én ebből azt a következtetést vonom le, hogy a miniszterelnök Benkő Tibor minisztert a cselekvőképességet korlátozó gondnokság alá helyezte, és a gondnokolt gyámjául Maróth Gáspárt jelölte ki.
Németh Szilárd büszke rá, hogy elkészült a Nemzeti Biztonsági Stratégia, és ezt hamarosan követi a Nemzeti Katonai Stratégia megalkotása. Bárhogy kutattam az internetes keresőkben, ezt az új stratégiát nem találtam meg. A Zrínyi 2026 projekt is úgy készült, hogy egy régen elavult, egyébként is csak vágyálmokat megfogalmazó 2012-es nemzeti katonai stratégia volt mögötte.
A miniszterhelyettes idegenként bóklászik a haderőben, ellentétben azokkal, akik tudják, hogyan kell végiggondolni egy haderőreformot. Nem nagyon értem a stratégia körüli vitákat. A magyar haderőt a NATO-szövetség keretein belül vethetik be akár a határokon belül, akár azokon túl, ahogyan ezt a miniszterelnök is elmondta évértékelő beszédében. Nekünk mint a szövetség egyik tagjának nincs igazán szükségünk nagy ívű nemzeti katonai stratégia kidolgozására. Helyettünk megmondta a NATO, de leginkább az amerikai elnök, Trump: minden tagország költse a GDP két százalékát védelemre, ellenkező esetben a kereskedelmi kapcsolatokban törleszt a vonakodó szövetségesekkel szemben. Ez egyszerűen azt jelenti, meg kell határozni, mennyi a várható GDP két százaléka dollárban. Aztán meg lehet nézni a NATO évkönyvét a tagállamok költségvetéséről. Benne vannak a létszámok és a költségvetések dollárra átszámolva. Ebből ki lehet számolni, kinek mennyi az egy katonára jutó költségvetése. Ha tényleg a térség meghatározó hadereje akarunk lenni, akkor nem a NATO-átlagot kell alapul venni, hanem a fejlettebb európaiak átlagát. Ezzel egyszerű osztással (GDP két százaléka dollárban, osztva a NATO-ban a magasabb szinteken egy katonára jutó dollárral) megkapjuk a létszámot, amit a magyar GDP két százalékából minőségi módon el lehet tartani. A kiszámított létszámon belül meg kell határozni a vezető szervek és a végrehajtók arányát.
Az olasz hadseregben szolgáló, német gyártmányú PzH 2000 önjáró löveg, amelyből a tervek szerint Magyarország is vásárolJelenleg 14 ezer fős vízfej áll szemben a végrehajtók 7-8 ezer fős létszámával. A kívánatos arány pedig nem lehetne rosszabb 1:5-nél. Meg kellene határozni az állománykategóriák közötti arányokat is. Ez akkor van rendben, ha 100 katona közül 10 tiszt, 25 altiszt, 50 szerződéses katona és 15 honvédelmi alkalmazott van. A 35/2016-os OGY-határozat alapján azonban a haderő tervezett létszáma a következők szerint alakul: 5690 tiszt, 9270 altiszt, 8850 a szerződéses legénységi állomány, 600 hallgató és 6670 közalkalmazott. A létszám azonban igencsak foghíjas. Mintegy 1000 tiszt, 2000 altiszt és hozzávetőleg 5000 szerződés hiányzik.
Elölről kell tehát kezdeni a rendfokozati piramis kialakítását. A mai haderőben ilyen nincs, amikor legutóbb adatokhoz jutottam, őrnagyból volt a legtöbb. Az összlétszámnak megfelelően kell meghatározni a legmagasabb rendfokozatot, és attól lefelé a többit. A magyar honvédség esetében az egészséges arány ez volna: egy altábornagy, három vezérőrnagy, kilenc dandártábornok, 27 ezredes, 81 alezredes és így tovább a hadnagyig. Ezek szerint 13 tábornokunk lenne, miközben ma több mint ötven van az aktívok között. Rajtuk kívül még legalább húsz nyugállományú tábornok serénykedik némi nyugdíjkiegészítésért a haderő üdvéért.
A nyugállományú tábornokok felvonulására volt példa az elmúlt húsz (vagy inkább negyven?) év katonai felsővezetőinek megjelenése a Fidesz évértékelőjén. Örülhetnénk, arra is gondolhatnánk, hogy ez a katonák érdekérvényesítő képességének a növekedését mutatja. Nem így van. A haderő azért került a szegény rokon és a vonakodó szövetséges szerepébe, mert a tábornokok kiszolgáltatottak a hatalmat gyakorló mindenkori pártoknak, így nincs is más választásuk, mint a feltétlen lojalitás.
Térjünk vissza a reformhoz. Vlagyimir Putyin orosz elnök hivatalba lépésekor megszámolta a tábornokokat, és azt mondta, sokan vannak. Rendberakta a vezetők-vezettettek arányát, helyre rakta a rendfokozati piramist, ezzel elérte, hogy a katonai költségvetés ötven százalékából finanszírozni tudták a bérjellegű és dologi kiadásokat, így a másik ötven százalékot fejlesztésekre, beszerzésekre fordíthatták majd egy évtizeden keresztül. A 2014-es kelet-ukrajnai beavatkozás idején a modernizált orosz csapatok hat zászlóalj harccsoportja órák alatt szétvert egy légi mozgékonyságú (elit) ukrán hadosztályt. A NATO és Európa erre kapta fel a fejét. Nálunk sem lenne késő, a finanszírozási alapok biztosítottak, most kellene indítani egy valódi reformot Zrínyi 2026 helyett inkább Zrínyi 2030 projektnévvel, a fent leírt metódust betartva. Mert ha a feladatot komolyan vesszük, akkor 2026-ról már lekéstünk.
Szigorú gondolatmenetnek nyoma sem látszik a Zrínyi 2026 projektben. Amikor nyilvánvaló, hogy a források rendelkezésre állnak, pitiánerség használt utasszállító gépeket venni valódi katonai szállítógépek helyett. A beszerzett helikopterek esetében is gond, hogy sem tűzerőben, sem szállítóképességben nem érik el a leváltandó orosz típusokat. Egy nehéz dandár fegyverzetéhez nagyjából elegendő a 44 Leopard harckocsi és a 24 Panzerhaubitze löveg, de félő, hogy a tankok zöme a 2026-os határidő után érkezik. A másik két dandár fegyverzetének beszerzése még csak most alakul. A magyar honvédség parancsnokhelyettesét törökországi útjára elkísérte Maróth Gáspár beszerzésekért felelős kormánybiztos, így attól tartok, hogy török lövészpáncélosok lesznek a befutók. Egy ilyen fontos projektet, mint a Zrínyi 2026, a HM keretén belül összeállt stratégiai menedzsmentnek kellene irányítania, ehelyett azt látjuk, hogy a felelősség szétosztása folyik. A sok bába közt pedig elvész a gyerek.
