Emlékmécsesek

Robog a vonatunk Mühldorf felé, Budapesttől hétszáz kilométer a német kisváros. A kényelmes kupékban nem érezzük a sebességet. Ám amint elhagyjuk a magyar határt, mintha felgyorsulna az idő: képzeletbeli sínek futnak a múltba, évtizedeket forgat vissza az emlékezet.

1944 nyarán Mühldorfban hozták létre a dachaui koncentrációs tábor egyik külső „fióklágerét”. Sok ezer, többségében magyar zsidót hajtottak ide kényszermunkára. A foglyok betonbunkert építettek: Hitler tervei szerint titkos repülőgépgyár működött volna itt. A gigantikus építkezés nem fejeződött be, mert az amerikai csapatok 1945. május elején felszabadították a tábort. A nácik elmenekültek, csak a hullahegyek maradtak a láger területén. Az amerikaiak a helyi lakosokkal temettették el a holtakat. A mühldorfiak azt mondták: nem tudták, mi folyik a Waffen-SS által lezárt erdőkben.

Az expresszvonaton különös magyar társaság utazik. Zarándokutunk tagjai egykori mühldorfi foglyok: ma már nyolcvan fölötti férfiak. Az ELTE germanisztika–történelem szakos egyetemistái és a Gyermekmédia Egyesület tinédzser riporterei kísérik őket. Utunkat a Szembenézés Alapítvány szervezte, amely a 20. század történelmi sebeit szeretné gyógyítani a generációk párbeszédével.

Van, aki azért jött, hogy az elpusztított sorstársaira emlékezzen. És van, aki a túlélőktől kérdezné mindazt, ami a történelemkönyvekből kimaradt. Hogyan lehetett kibírni annyi megaláztatást és szenvedést? Min múlott az élet, ha az ember csak egy tetovált szám volt?

– 124684. Ez volt a számom – néz ki a vonatablakon Rábai Imre nyugalmazott matematikatanár.
Valaha zsúfolt marhavagonokon vitték őt is a mühldorfi Waldlagerbe. Tizennyolc éves volt.

– Félig földbe ásott barakkokban laktunk. Az első nap, amikor bementünk oda, csonttá soványodott, meztelen halottakat láttunk kiterítve. Végig kellett mennünk köztük, s közben az őrök üvöltve kérdezték: „Melyiket ismered?” A kínzás része volt a lelki megfélemlítés is: lássuk, mi lesz itt belőlünk is.

Imre szegedi iparoscsaládból származott, édesapja asztalos volt. Érettségi előtt állt, amikor behívták munkaszolgálatra. Zsidó barátaival már évek óta készült erre.

– 1942-től minden vasárnap délelőtt találkoztunk a fiúkkal. Ágoston Gyurinak hívták köztünk a legidősebbet. Ő találta ki, hogy a hátizsákjainkat pakoljuk tele téglákkal, és járjunk körbe az iskola udvarán. Órákon át cipekedtünk, egyre nagyobb terhekkel. Gyuri azt mondta, nehéz próba vár ránk, erősnek kell lennünk. Őt később az orosz frontra vitték, ahonnan nem jött haza.

Rábai Imre is részt vett annak idején a mühldorfi betonbunker építésében. A kiéheztetett, holtfáradt foglyoknak napi tizenkét órán át kellett cipelniük a félmázsás cementeszsákokat. Aki összerogyott, azt ütötték-verték. A nácik mérnöki pontossággal terveztek meg mindent. Azt is kiszámolták: ilyen körülmények között legfeljebb nyolcvan napig maradhatnak életben a foglyok. Azután biztosítani kell az „utánpótlást”. Rábai Imre talán csak a kivételes fizikai és lelki erejének köszönhette, hogy mégis életben maradt.

Zarándokutunk másnapján megérkezünk az egykori építkezések helyszínére. A bunkerből mára csak egy ormótlan betonpillér maradt. A múlt sötét torzójaként magasodik fölénk. Imre bácsival mécsest gyújtunk az áldozatok emlékére. Körülöttünk – mint a történelem néma tanúi – sudár fák állnak dermedten.

Két kilométerrel odébb volt a Waldlager. A földbe vájt barakkok helyét rég benőtte a gaz. Csoportunk egyik tagja, Bürg Judit az édesanyját képviseli a zarándoklaton. Kató néni már nem vállalkozott a hosszú útra, de hatvannyolc évvel ezelőtt őt is a Waldlagerben tartották fogva. 1945 elejétől ugyanis női foglyokat is hoztak ide. Ők már nem dolgoztak: lassú éhhalálra ítélték őket.

– Anyáméknak mindennap órákon át appelt kellett állniuk az erdőben. Hidegben, fagyban, egy szál ruhában is. Enni nem kaptak, a fenyők tűleveleiből főztek teát. Tobozokat gyűjtöttek, azokkal fűtöttek a jeges bunkerekben – mondja Judit, és felvesz egyet a földről.
Édesanyja kérte, vigyen neki néhányat emlékbe.

Judit tőle hallotta azt is, hogy ’45. április végén Himmler elrendelte: a Waldlagert ki kell üríteni. Élő tanú nem maradhat. A nőket is bevagonírozták, kivégezni vitték őket valahová. A mozdonyvezető azonban nem akarhatta végrehajtani a parancsot, mert három napon át vezette a szerelvényt megállás nélkül. Sokan meghaltak út közben, de legalább néhányan mégis esélyt kaptak a túlélésre. Bürg Kató ájultan hevert a vagonban, arra tért magához, hogy egy amerikai katona rázogatja.

Túlélőnek lenni sokszor a legnehezebb lelki teher. Kató elveszítette édesapját, édesanyját, két húgát is. Tizennyolc évesen egyedül maradt. Később, az ötvenes évek végén férjhez ment, és megszületett a lánya. Ám a szörnyű múltat előtte is titkolta.

– Tizenhárom évesen tudtam meg anyámtól, hogy zsidók vagyunk. Addig képtelen volt erről beszélni. Akkor értettem meg azt is, mi az a tetovált szám a karján. Nagyon nehéz volt ezt kamaszfejjel feldolgozni.
Judit a hivatásában talált terápiára: családkutató lett. Zsidó családok elfeledett, rejtett gyökereit tárja fel.

– A mi generációnk küldetése, hogy olyanok legyünk, mint az emlékmécsesek. Ma, amikor újra erősödik az antiszemitizmus és a rasszizmus, még fontosabb, hogy a szüleink történeteit megőrizzük, és tovább adjuk a gyerekeinknek, hogy soha el ne felejtsék.
A zarándoklatra Juditot elkísérte huszonegy éves egyetemista lánya, Ráhel. Ő is visz tobozokat a nagymamának.

Másnap a dachaui koncentrációs táborba buszozunk. A halál múzeumának kapuján felirat: „Arbeit macht frei.” Barakkok, gázkamra, krematórium. Rekonstruált pokol. Belekarolok Gallai Julikába: ő hétévesen Pesten vészelte át a háborút. De édesanyját és nővérét hasonló lágerben, Ravensburgban pusztították el. Tizennyolc éves koráig várta őket haza. Hiába.

Szorongatom Julika kezét. Én támogatom őt, vagy inkább ő ad erőt nekem? Nem tudom.

Majd újra buszra szállunk, s visszafelé még megállunk a mühldorfi holokauszt-emlékműnél. A földön mindenütt nevekkel teleírt kövek. Mesélik a helyiek: német gyerekek hozzák ezeket ide. A múlttal való szembenézés itt iskolai tananyag. A diákok levéltárakban kutatják, kik voltak a lágerek áldozatai. Neveiket örökre őrzik a bocsánatkérés kavicsai.

– El tudjátok képzelni, hogy nálunk bocsánatot kérjenek a csendőrök vagy a nyilasok bűneiért? – kérdezi valaki a csoportból. Hallgatunk.
Utunk végén a pályaudvari kisboltba siet mindenki. Valahogy most még inkább átérezzük, addig jó élni, amíg van kinek adni.

Az expressz falja hazafelé a kilométereket. Hat óra az út Budapestig. A „zarándokok” lehunyt szemmel dőlnek a vonatablakoknak. A nehéz belső utazást hosszú lesz kipihenni. Szűcs Bálintnak azért van kedve beszélgetni. Húszéves, germanisztika–történelem szakos hallgató. Ő is önkéntesként jött, hogy tolmácsoljon a csoportnak. Bálint azt mondja, sokat tanult a túlélőktől.

– Meglepett, hogy nincs gyűlölet bennük senki iránt. Nem a bosszúról, megtorlásról beszéltek, hanem a társadalmi megbékélésről. A lelki sebeket csak ez enyhítheti. Ezért is olyan nagy baj, hogy nálunk a múltat politikai alapon akarják kisajátítani. A holokauszt nem a baloldal vagy a jobboldal ügye, hanem mindannyiunk tragédiája. És nekünk, fiataloknak kell mindent megtennünk azért, hogy amit itt láttunk, az soha többé ne ismétlődhessen meg.