Elszállt

A látszat szerint a Malév csődje huszonnégy óra alatt ment végbe, de tudvalévő, milyen hosszú út vezetett idáig. Majd két évtizedes történet; a rendszerváltás utáni kormányok mindegyike kínlódott a légitársaság életben tartásával, mert az nemzeti volt ugyan, de nem tudta eltartani magát a nemzetközi piacon. Dőlt bele az állami támogatás, és ez folyamatosan kétségessé tette, vajon megéri-e az adófizetők pénzét olyan szolgáltatásra költeni, amelyet más cégek a maguk rizikójára bocsáthatnak az utasok rendelkezésére. Igaz, a Malév nagy munkaadó volt, beszállítóin keresztül több ezer embert foglalkoztatott, csakhogy tetemes veszteségét rendszeresen az állami költségvetés állta. Ráadásul amióta beléptünk az Európai Unióba, számítani lehetett a protekcionista támogatás tarthatatlanságára. Ám a privatizáció több változatban, különböző tulajdonosok bevonásával is rendre befuccsolt; részben a felhalmozódott adósságok görgetése miatt, s alighanem a piaci realitások is közrejátszottak abban, hogy az egymást követő menedzsmentek még a forgalom növekedése mellett sem tudták saját lábára állítani a vállalatot.

Végül a Bajnai-kormány elszánta magát, hogy újra bevásárol a Malévbe, mert így előkészítheti az egyetlen lehetséges, racionális megoldást: a tervezett csőd révén megszüntetett társaság helyébe zökkenőmentesen „betolni” egy új, többségi magántulajdonban lévő céget, amely azonban már nem a Malév jogutódjaként jön létre. Vagyis az uniós döntés nem kötelezi, hogy fizesse vissza az eddig kapott állami pénzeket, és tiszta lappal indulhat a piacon. Átmentheti viszont a személyzetet, eltarthatja a korábbi kiszolgáló hátteret. Oszkó Péter akkori pénzügyminiszter ehhez akarta megnyerni a következő kormány egyetértését, hiszen világos volt, hogy végül annak kell majd befejeznie a tranzakciót. Az ellenzéki Fidesz azonban csak a visszaállamosítást hagyta jóvá, de nem vállalt együttműködést a további mentőakcióban – mert politikai érdeke úgy kívánta, hogy az akkor még hivatalban lévőkkel semmilyen közös megoldásban ne vegyen részt.

A mai kormányzati megnyilatkozások ezt nem is tagadják, mégis igyekeznek elhárítani a Malév vesztéért az aktuális felelősséget. Holott idestova két év során sem voltak képesek rendbe tenni a légitársaság szénáját, és végül hagyták hirtelen „földbe csapódni”; az utolsó pillanatig félretájékoztatták a közvéleményt – az utasokról nem is beszélve –, noha már napokkal korábban látták, hogy a fizetésképtelenség elkerülhetetlen. A káosz okozta károktól eltekintve, az eddigi fejleményekből legalább két, általánosabb érvényű következtetés, ha úgy tetszik, tanulság adódik.

Először is: a Malév esete talán a legjobb példa arra, hogy egy kis ország relatíve kis vállalata még akkor sem függetlenítheti magát a globális gazdasági viszonyoktól, ha történetesen van nemzetközi piaca. Sőt, akkor a legkevésbé. Mert a mezőny is nemzetközi, és a versenyt a nagyok diktálják. Tetszik, nem tetszik, az áru, a szolgáltatás a világpiacon méretik meg, és a konkurencia – mint azt most, a fapados társaságok villámgyors offenzívája mutatja – rögvest betölti a rést, amelyet a vesztesek hagynak maguk után. Az utas nem nemzeti repülésre vágyik, hanem megfizethető és biztonságos szállításra. Attól vásárolja meg, aki felajánlja. Ezért értelmetlen bármiféle gazdasági elzárkózás, külön út, avagy „függetlenségi” harc: csak a globálisan versenyképes működés teremthet kelendő és kifizetődő kínálatot.

Másodszor: a Malév-modell igen érzékletesen mutatja, hogy a megideologizált államosítás, a nemzetieskedő lózungokkal alátámogatott gazdasági rátartiság mennyire meddő. Nem vezet sehová – legfeljebb a csődbe. A Malévvel történteket akár egyfajta állatorvosi lónak is tekinthetjük; hiszen a bukásához vezető politikai voluntarizmus együtt járt a szakmai inkompetenciával, éppúgy, mint az Orbán-kormány egész „unortodox” gazdasági koncepciója. A győzelemre készülő Fidesz eleve nem akarta, de a jelek szerint nem is tudta elválasztani a puszta hatalomtechnikát a szakpolitikai kihívásoktól – minthogy az utóbbiakra egyáltalán nem is volt „kezelési útmutatója”. Amiként nem kalkulált az átalakított adórendszer negatív szociális következményeivel, ahogyan figyelmen kívül hagyta, hogy visszamenőleges érvényű sarcaival lefullasztja a gazdaság növekedését, elapasztja a vállalkozások hitelforrásait – ez a kormányzati mentalitás kísértetiesen hasonlít a Malévvel kapcsolatos nemtörődömségre.

Lehet persze minden kudarc után hátrafelé mutogatni, és megpróbálni elhitetni a közvéleménnyel, hogy bár már két éve kormányzunk, de még mindig az elődeinktől ránk maradt romokat takarítjuk. A hitvezérelt hívek körében ez a technika bizonyára működik, de a valóság kérlelhetetlen: ha az ember megtapasztalja, többnyire használni kezdi az eszét.

Például amikor ott áll egy repülőtéren, és érvényes jeggyel a zsebében nincs mire felszállnia.