Eleven díszlet

SZTANKAY ÁDÁM interjúja

– Az Ybl Miklós Műszaki Főiskola mélyépítész szakára járt, majd az Iparművészeti Főiskolán diplomázott belsőépítészként. Színpadi térbe miként került?
– Érettségi után az Iparművészetire és a Műegyetem építész szakára sem vettek fel. A műszaki főiskola sokaknak jelentett menekülő-útvonalat a katonaság elől, s talán pontszámaim miatt kerültem a mélyépítőkhöz. Egy évfolyamra jártam Hegyi Árpád Jutocsával, aki onnan jelentkezett a Színművészeti rendező szakára. Megkért, készítsek vázlatokat vizsgafeladatához, Németh László Széchenyi című darabjának részletéhez. Akkoriban annyit tudtam a műfajról: a színpad egyik oldalán ülnek a nézők, a másik be van rendezve. Különben övön alulinak éreztem a kérést, mert addigi élményeim alapján nem szerettem az akkori, többnyire elavult formavilágú színházat, a tét nélküli, maníros, érdektelen kérdésekről hablatyoló polgári színjátszást. Ám Hegyi Árpád Jutocsa újító módon igyekezett fellépni. Főiskolás korában is dolgozott velem, majd már végzett rendezőként elhívott Debrecenbe, Miskolcra, Egerbe.
– Bátyja, Khell Csörsz ugyancsak díszlettervező. Ő nem terelte a pálya felé?
– Ebben én jártam előrébb. Már díszletet terveztem, amikor ő még a Műszaki Egyetem építész szakát végezte.
– Önnek az első hivatalos teátrumi munkahelye a zalaegerszegi Hevesi Sándor Színház lett, amelyet a progresszív Ruszt József vezetett. Két év után mégis átment a kaposvári Csiky Gergely Színházhoz. Huszonöt évig maradt ott.
– A kaposvári társulat „mindent vitt” akkoriban. Megfejthetetlen kohézió működtette. Vibráló előadásaik igazi problémákkal foglalkoztak, és még a mesejátékokban is érzékelhető volt a fennálló rendszerrel való szembeszegülés. A kritikai attitűd. Minket ugyan nem üldöztek, bár apám nem könnyen egzisztált önálló iparművészként fix munkahely nélkül. A lényeg: még a zalaegerszegi színháztól is átjártunk Kaposvárra előadásokat nézni. Egyik ismerősöm ott játszott, ő hozott össze Mohácsi Jánossal, aki tervezőt keresett.
– Mohácsival máig eleven a kapcsolatuk. Ő mivel fogta meg?
– Azzal, hogy az ellenzéki színházon belül is ellenzéknek számított. Feszegette a határokat, hiszen a színpadi innováció csak abból indulhat ki. A színház szempontjából nagyon egészséges, ha egy színházcsináló valami ellenében próbál gondolatokat fogalmazni.
– A kaposvári időkben lett másik „állandó partnere” Ascher Tamás is.
– Rendkívül művelt, nagy tudású művész. Ehhez társuló sajátos színházi látásmódja pedig gyakran meglep. Váratlan, nem kiszámítható. Mohácsihoz hasonlóan neki sem a legnyilvánvalóbb megoldás ugrik be egy helyzet kapcsán. Náluk az áttételes, nem evidens megközelítések mindig hitelesek is. Találkoztam olyan esetekkel, amikor a hasonló próbálkozások leginkább blöffölésnek tetszettek.
– Kritikusok is egyetértenek abban: az ön munkáit a művek, szituációk gondos elemzése, drámai térszerkezetbe foglalása jellemzi. De mennyi szabadsága van egy díszlettervezőnek?
– Ez alkalmazott műfaj, persze szituációtól is függ a mozgástér. Megeshet, a rendezőben még nem teljesen álltak össze a látvánnyal kapcsolatos elképzelések, de a határidők miatt már készíttetni kell a díszletet. Akkor erősebb a beleszólásom. Azt is élvezem, ha egy rendezőnek markáns elképzelései vannak, és azt kell továbbfejlesztenem, kibontanom. Vagy azoknak kell ellentmondani. De minden esetben szeretem „körülolvasni” az adott darabot, megismerni a kort, a szerző más műveit is.
– Sok vitája van?
– Szerencsés vagyok, mert akikkel rendszeresen együtt dolgozom, fejben nagyon rendben vannak. Csak egy-két rendezővel akadtam össze, akikkel inkább gyorsan elengedtük egymást. Jutocsa mesélte még anno: vinni akart egy másik színházba, de az ottani igazgató azt mondta, ne tegye, mert ahová én tartozom, az egy másik indiántörzs.
– Kívülről érkezett a pályára, talált rá saját törzsére. Volt olyan pillanat, amikor úgy érezte, már menthetetlenül díszlettervező?
– Ács János is ezt kérdezte tőlem még Kaposvárott, azt is bevallva: ő egy színházi vécében elgondolkodva ismerte fel magáról, hogy a sorsa beteljesedett. Nekem emelkedettebb helyzetben sem volt ilyen megvilágosodásom, olykor még ma is kívülállónak érzem magam. Miközben az ember persze változik, s ha már élesen szóltam a hajdani polgári színjátszásról, akkor a felismerések kapcsán illik említenem: ma már szinte szeretettel gondolok közülük egyes előadásokra, ha nem lettek is a kedvenceim. De már megértem alkotóik akkori szakmai problémáit. Több bennem az empátia, már csak az önmagam iránti lojalitás miatt is. Hiszen amit most csinálok, az egy fiatalember számára talán éppolyan avétosnak tűnhet.
– Díjai mást mutatnak.
– Amíg tagja voltam a Jászai-díj bizottságának, láthattam, milyen lobbiérdekek, szakmaiságtól független érvek üthetnek el arra érdemeseket az elismeréstől. Díjat munkával kiérdemelni persze jó. De ma már végképp átláthatatlan a döntések háttere.
– Az is jelezhet némi értékzavart, ami Kaposvárott történt Babarczy László igazgató távozását követően. Saját búcsúját ön miként élte meg negyedszázad után?
– Megszenvedtem. Akkor rúgattam ki magam, amikor Schwajda György érkezése után nem írtam alá egy munkavállalók számára hátrányos nyilatkozatot. Utóbb külsősként még dolgozhattam, de nyilvánvaló volt számomra: a ránk kényszerített helyzetben nem tudunk már összezárni, sem egységesen továbbvinni a színházat. Valójában már akkor éreztem, hogy a történetnek vége lesz, amikor – még Schwajda érkezése előtt – arról esett szó: Znamenák István és Mohácsi János viszi tovább a színházat. Ezért is „erőszakoltam rá” Rusznyák Gáborra, aki akkoriban rendezte ott a Három nővért, hogy csináljuk meg díszletnek a kaposvári vasútállomást. Ahová egyszer mindenki megérkezett, és amely a búcsút is jelképezte.
– Ötévadnyi szabadúszás után, közben túljutva hatvanadik évén, milyen tapasztalatokat hozott a társulat nélküli lét?
– Sokkal több munka, kevesebb jövedelem, nyugdíj homályban. Egyébként továbbra is gyakran dolgozom a szintén „szabaddá lett” Mohácsi Jánossal, így sokat járom az országot. A vándorlás az ifjúságomat idézi, az olykor rettenetes színészházi lakásokkal. De ami nekem alkalmi szállás, másoknak évekre otthon. Nem lenne tisztességes azon nyafogni: az ilyen túrákon milyen jó lenne olyan helyen ébredni, ahol van például munkára alkalmas íróasztal, rajta lámpa. Úgyhogy nem is nyafogok. Teszem inkább a dolgom.