Egy tévés az aranykorból – A Pulitzer-emlékdíjas Horvát János a sajtószabadságról

 – A legenda szerint 1964-ben ön ­miatt született meg a Riporter kerestetik című tévéműsor, ahol első lett. Mi igaz a történetből?

– 1963-ban a Ki Mit Tud– műsorból engem kirúgtak, mert riporter kategóriában akartam indulni, de ilyen nem volt. Egy évvel később hirdették meg a Riporter kerestetiket, és én jelentkeztem. Amikor megnyertem, Karácsondi Miklós, a szerkesztő bevallotta, hogy a műsor ötlete az én próbálkozásom és kidobatásom történetéből jött.

– Miért akart ennyire újságíró lenni? Egy kis küldetéstudat? A szegények és kiszolgáltatottak képviselete? Szociográfiai vágy a kora Kádár-kori valóság feltárására?

– Azt hiszem, csak szerepelni akartam. A szakmáról is csupán annyit tudtam, hogy a televíziózással valami új van születőben.

Fotó: Kovalovszky Dániel

– Sokkal később, amikor én a Magyar Rádió Krónika rovatához kerültem, a főnököm azt mondta, hogy itt, a nyilvánosság első vonalában, ha az a parancs, hogy zöldre kell festeni az eget, akkor nekem be kell festenem. Ezzel az ötvenes évekre emlékeztető militáns szöveggel ön is találkozott?

– Nem. Először is én egy darabig, az egyetemi diploma megszerzéséig külsős voltam, közben egy évig ösztöndíjjal Kubában éltem, alkalmazott tehát csak 1969-ben lettem. Akkor is egy viszonylag toleráns helyre, az ifjúsági osztályra kerültem, ahol – akkori szemmel nézve – felszabadultabb volt a légkör. És minden műsor helyszíni volt, élő: Halló, fiúk, halló, lányok, Versengő városok, a Ki Mit Tud?-ok stb. 1970-ben kerültem át az induló A Hét című műsorba, amely a nagy korszakát Polgár Dénes vezetése alatt élte meg.

– Egy híres történet ebből a korból: Fidel Castro járt itt, és állítólag csak akkor és csak önnek adott interjút azért, mert hajlandó volt pingpongozni vele. Stimmel?

– Ez 1972-ben történt. Volt magyar és kubai engedélyünk is a forgatásra, de ez nem jelentett semmit. Ott ültünk éjjel fél egykor a pártközpont balatoni üdülőjében, amikor Castro felébredt és ütögetni akart. Lett egy meccsem vele, és felajánlotta, hogy ha nyerek, lesz interjú. Ha nem, nem. Mire én azt mondtam, hogy ide figyeljen, ha én nyerek, akkor is csak egy rossz riportot csinálhatok, mert maga a veresége ­miatt rosszkedvű lesz. A nagy ember jót röhögött, és elkészült a riport, jóllehet vesztettem. Egyébként a világ legrosszabb interjúja lett, ezt meg kell mondanom.

– Visszatérve egy előző kérdéshez: hogyan találkozott a cenzúrával, már ha találkozott? Az alkalmazkodás elfogadott módja volt ugyanis, hogy a korban élő józan ember felmérte, hol a fal, és nem verte bele a fejét.

– Ez igaz, az ember magától tudta, meddig lehet elmenni. Ezzel együtt nekem is voltak összeütközéseim. Az egyik: nem voltam ott egy előzetes eligazításon, nem tudtam, hogy mit nem szabad kérdezni, tehát ösztönszerűen csak azt kérdeztem. A Vietnamba békefenntartónak induló magyar küldöttségről volt szó. Kitört a balhé, ami gyönyörűen feltárta a cenzúra teljes logikáját. Két napig úgy volt, hogy kirúgnak, majd felhívott Tömpe István, a rádió- és televízióbizottság elnöke, hogy tolmácsolja Kádár János üdvözletét, tetszett neki a műsor. Ekkor azok, akik a botrány után lesunyt szemmel mentek el mellettem a folyosón, a vállamat kezdték veregetni, hogy megmondták ők előre, nem lesz baj.

– Kis életkép a szakmából.

– De nekem azért sem voltak üvöltő veszekedéseim a főnökökkel a tilalmakról, mert az adások nagy része élő volt, ahol a szó elszállt, utolérni senki sem tudta, tehát a cenzor is csak tudomásul vehette a megmásíthatatlant. Ezért próbáltam mindig ilyen adásokba kerülni.

– 1979-ben azonban hirtelen elege lesz az egészből, és a tévét ugyan nem hagyja el, a riporterkedést igen. Mi történt?

– A nagy balra tolódás hulláma akkor már tartott pár éve, ami nálunk úgy csapódott le, hogy Polgár Dénes elment A Héttől, és jött… ha szeret, nem írja le a nevét, elég az hozzá, hogy jött egy hölgy a pártközpontból főnöknek. Na, ekkor találkoztam először és igazából a cenzúrával, amit egyszerű butaságként éltem meg, de belehülyültem. Bementem Megyeri Károlyhoz, a politikai főszerkesztőség vezetőjéhez, és mondtam, hogy végeztem a riporterkedéssel. Megyeri majd lefordult a székről nevettében, és közölte, hogy fél év múltán már ott fogok kaparni az ajtaján. Akkor kerültem a Filmfőszerkesztőségbe, ami gyakorlatilag a filmvásárló gárda volt. 1986-ban csábított vissza a képernyőre Peták István, az Ablak főszerkesztője. Addig, hogy megvédjem magam önmagamtól, még bajuszt is növesztettem. Abból a meggondolásból, hogy ilyen képpel nem lehet visszamenni a kamerák elé.

– Itt most ugrok egyet, jobban mondva vágok az élete filmszalagján, kényszerű terjedelmi okok miatt. Jön a televízió második csatornájának indulása, ott egy évig főnök, ösztöndíj Amerikában, üzleti vállalkozás, egyebek. Következik a rendszerváltás…

– Ami előtt már ott nyüzsögtek és erőszakoskodtak a tévében is a pártok. Egy helyett most sok. Ezért a csatorna vezetését csak Nagy Imre temetésig vállaltam. Utána kerültem ösztöndíjasnak a Columbiára. S ha már ugrás: 2006-ban jött egy újabb váltás az életemben, akkor lettem nagykövet Kubában.

– Hosszú pályája alatt egy korszakban megtapasztalhatta annak a fogalomnak az értelmezhetetlenségét, amit sajtószabadságnak hívunk, és azt is, amikor ez értelmet nyert, hogy 2010 után lassan ismét elveszítse. Mit lát ebben a most szinte megfoghatatlan jelenségben?

– Nekem megadatott a televíziós újságírás aranykora, a hetvenes-nyolcvanas évek. A technika akkor hozta azokat a lehetőségeket, amelyekkel párhuzamosan tartalmilag is lehetett kísérletezni. Nem voltak licencek, pia­­con vett kötelező formátumok. Én tehát szakmailag nagyot futhattam. A kilencvenes évek elején, amikor a Columbián médiaügyekkel foglalkoztam, azt hittem, hogy az amerikai, abszolútnak gondolt sajtószabadság megérkezik majd Kelet-Európába is. De hamar rá kellett jönnöm arra, hogy ez nem fog működni.

– A szokásos okok? A polgárság hiánya, a művelt, a minőségi újságírást eltartó közönség hiánya és persze a szakma presztízsének alacsony volta?

– Igen, ez mind, emellett én három dolgot tartok különösen fontosnak: a közszolgálat bedarálását, az állami hirdetések egyirányú, baráti médiumokhoz irányítását és a tulajdonviszonyok átláthatatlanságát. Ma már nem azért vesznek lapot, hogy jó újságot csináljanak és a jó újságból pénzt, hanem hogy pénzt csináljanak az újság révén. Vagyis tulajdonképpen befolyást vásárolnak. Nálunk ez Széles Gáborral kezdődött, a lapja és a tévéje ráfizetéses volt ugyan, de a politika segítségével mégis hasznot hozott. Az igazi változást ennek a Pecina nevű szélhámosnak a megjelenése hozta, akinek megengedték azt, amit korábban senkinek, hogy nyolc vidéki lapot vegyen, plusz a Népszabadságot, majd ezeket átjátssza kormányközeli kezekbe. Innentől átszakadt a gát. A politikai sajtó olyan tulajdonosi struktúrákba került, amelyekben nem igazán tudni, ki kicsoda. De ezek a struktúrák egyben korruptak is, befolyásolhatók, mégpedig egy irányba. A nyilvánosság nyolcvan százaléka ilyen. Ez most a helyzet a sajtószabadsággal.