Egy szerencsés flótás

Ódor István szerencsés embernek tartja magát. Hetek óta ott ücsörög a Nyugati pályaudvar előtti villamosmegállóban, a kezében tábla, amelyre nagy betűkkel ráírta, hogy munkát vállal. Ugyanis elvesztette az állását. A járókelők némi idegenkedéssel olvassák a feliratot, mert pénzt ugyan rendszeresen kéregetnek tőlük az aluljárók környékén lézengő csövesek, a kényelmesebbek koszos hullámpapírra még fel is írják, hogy éhesek, esetleg a gyerekeiket szeretnék etetni, taníttatni, mások a lépcsőn kuporognak kutyájukkal az adományokat kérő tábla előtt, Ódor azonban nem ül közéjük, pénzt sem kér. Tarka katonai dzsekijében kicsit görnyedten támaszkodik a megálló vasrácsának – néha azért mintha kihúzná magát –, fekete kötött sísapkáját hátratolja a szemerkélő esőben, és jól láthatóan feltartja a táblát. Munkát szeretne. És amilyen piszok mázlista ez az Ódor, az első meglepetés után a gyalogosok, főként az idősebb asszonyok ajánlanak is némi favágást, szénfelhordást, a tehetősebbek kertásást.

Néha persze előfordul, hogy neki sincs szerencséje. Legutóbb költözködni hívták másodmagával egy körgangos bérházba. Előre kialkudták a fizetséget, ám amikor az egyik lakásból a másikba áthurcolták a bútorokat, a tulaj először csak mellébeszélt, majd nem fizetett. Illetve 180 forintot kaptak fejenként, mondván, nincs több. Ilyenkor még az egykor elit alakulatban, békefenntartóként szolgáló Ódor sem tud tenni semmit. Mert ha erőszakos, akkor vagy a mentő jön, vagy a rendőrség, egyikre sincs szükség. Az ilyen eset azonban, hál’ istennek, ritka, sokkal gyakoribb a „sikertörténet”. Nemrég egy pofa azt kérte, helyettesítse néhány hétig egy osztrák autóbontóban. Az bizony „klassz meló” volt, naponta háromszor meleg koszt, kényelmes szállás és „jó pénz” – igaz, egész nap dolgozott. Egyszer maradt annyi szabadideje, megnézte, hogyan élnek az osztrák hajléktalanok.

Ódor persze nem hajléktalan, de lakása sincs. Évekkel ezelőtt elvált a feleségétől: tisztelték egymást, ám a szerelem megkopott, és mikor inkább már csak indulatot éreztek egymással szemben, ő otthagyta a közösen szerzett lakást meg a családját. Ma már az sem érdekes, ki volt a hibás, de a régi időkből előkerül, majd gyorsan el is tűnik egy gyűrött fénykép. A kislányát szerette – ma huszonhárom éves –, sajnálja, hogy vele sem tisztázta a dolgot. Még a gondolattól is szorong: mi lesz, ha egyszer ráköszön az utcán, és számon kéri a múltat? Egyetlen lány sem olyan apáról álmodik, aki borostásan, kialvatlanul, éhesen munkát vár a Nyugati pályaudvarnál.

A válás után nem azonnal került az utcára, előbb még szerelmes lett egy másik asszonyba, akiről soha nem beszél. „Nincs már közöttünk.” Azután heteket aludt kapualjakban, utcán. Nem érdekelte senki, semmi. Az aluljárókban elhagyta a fiatalságát, megőszült. De a legendás szerencséje pillanatok alatt talpra állította, talált egy „bizalmi állást”, parkőr lett – hiába, a diplomás ember mindent gyorsan megtanul. Megpályázta és hasonló helyzetben lévő társával kibérelhette a gyáli utcai ideiglenes szálló egyik parányi lakását: kétágyas szoba, konyha, zuhanyzó, a lakbér havonta 9600 forint. Sokan irigyelték, mondták is a hajléktalanok, akik az aluljáróban maradtak, hogy ez az Ódor nemcsak hirdeti magáról, ő tényleg egy szerencsés flótás.

De még egy mázlistának is vannak nehézségei. Ódor István életén úgy robogott át a rendszerváltás, mint egy gyorsvonat. A szülei elváltak. A papa katonatiszt, akit folyton áthelyeztek, amit a varrónő mama nem viselt el. A gyereket, Istvánt elhagyták, illetve „a világ legjobb nagymamamája” nevelte. Jól tanult, segített a ház körül, majd a Zsámbéki Főiskolán találta magát, de amikor átvette népművelő–könyvtár szakos diplomáját, sehol sem talált állást. Az új rendszerben mintha nem is maradt volna „művelhető nép”, a könyvtárakat is inkább összevonták, vagy nem költöttek rájuk. Persze az új pártok vég nélkül üléseztek, aztán osztották egymásnak a lapokat. Ódor szívesen elment volna tanárnak is, a gyerekeket és a tanítást szerette, imádta a történelmet is, de amikor végignézte a tévében Nagy Imre újratemetését, rájött, hogy ő bizony még ellenforradalomnak tanulta a felkelést, szinte meg sem szerezte, máris „elértéktelenedett a tudása”.

Gondolt egyet: ha már itt a kapitalizmus, nyissunk éjjel-nappali élelmiszerüzletet! Elég jól ment a gyermekkori barátjával nyitott kis vidéki bolt, ugyanis közben visszament szeretett városába, ahol újra a nagymama kosztját ehette. A bolt kínálta lehetőséget azonban hamar elhomályosította az apától örökölt virtus. Ő is beállt katonának, szerződéses békefenntartó lett. Irány az IFOR és a délszláv válság. Kemény időszak, életveszélyes hely, magas fizetés, de a szolgálat részletei máig szigorúan bizalmasak. Legyen elég annyi, hogy még ma is nemzetbiztonsági védelem alatt áll az egykori elitkatona, még akkor is, ha hajléktalanul bolyong. Aztán ennek is vége lett – kellett a megélhetés, kazánfűtést is tanult, majd jött a válás. A többit már tudjuk.

A hajléktalanokat elszörnyedve figyelő, önmagukat biztonságban érző „civilek” talán nem is sejtik, hogy egyetlen rossz döntés, némi pech, és szinte bárki az utcára kerülhet. A gyáli úti szállón is akad orvos, mentős, és egy tanár pályázatát is elfogadták, ő Londonból hazatért hajléktalan. Ez a „kolléga” részletesen beszámolt az ottani tapasztalatairól. Azóta a szálló lakói külföldön szeretnének ágrólszakadtak lenni. De ez még a legszerencsésebbeknek sem megy egyik napról a másikra, kemény munkával meg kell tanulni angolul. Az új lakó természetesen ingyenes órákat ad, persze csak a szálló lakóinak.

Ódor István tudja, hogy burokban született, és ezúttal sem kellett csalódnia. Az utcán ugyanis nemrég felismerte egykori főnöke, aki igen elégedett volt a munkájával, s újra felajánlotta a korábbi parkőri állást. Ódor csak annyit árul el, hogy ez kimondottan bizalmi pozíció, úgyhogy ne pofázzunk, mert könnyen baj lesz belőle. És akkor tényleg nem tud hol dolgozni, hisz a számára ugyancsak perspektívát jelentő szemetesekhez vagy utcaseprőkhöz még diplomával is szinte csak kihalálos módon lehet bekerülni. Persze, mert tuti meló.

Ódor kiszámolta, hogy ha tovább akar lépni a hajléktalanszállóról, ahhoz némi pénzt össze kell gyűjteni, és erre most van remény. A szabad élethez mindenképp kell legalább háromhavi lakbér, ez kábé háromszázezer forint, plusz rezsi: gáz, villany, közös költség, szintén pár tízezer havonta. És persze kell pénz élelmiszerre, közlekedésre. Tehát legalább félmilliót kell összegyűjteni, ha valaki a hajléktalanságból ki akar keveredni. És ha nem tudsz a politikusok által emlegetett 47 ezerből megélni, vagy a feketén, alkalmi munkából megszerzett 60-70 ezerből félmilliót úgy félrerakni, hogy közben eszel-iszol-alszol-ölelsz, akkor bizony életed végéig maradsz a sors kevésbé komfortos, innenső oldalán, ahonnan a jövő nehezen látható.

Ódor optimista. Persze neki könnyű, ő egy szerencsés flótás.