Egy életút a mélyből a magasba

- Amikor 1981-ben Pozsgay Imre hívására egyetemi emberként főosztály-vezetőséget vállalt a minisztériumban, a felsőoktatás reformjára szerződött, de egyben be is skatulyázták. Tudta ezt előre?

– Lehetett sejteni. Folyamatos ütközéseim voltak a pártközponttal, már csak azért is, mert úgy könyveltek el, mint Pozsgay emberét. Ez azt jelentette, hogy eltűrtek, de nem kedveltek. Világossá tették, hogy ahol csak tudnak, ártanak a munkámnak.

- Ez az ellenszenv nyilván egy körnek szólt, amelynek ön baráti részese volt. A körbe Csoóri Sándor, Sára Sándor, Kósa Ferenc, Nagy László, Tőkei Ferenc meg persze Pozsgay tartozott, jórészt népiek. Vagy népi szocialisták?

– Ez baráti társaság volt, amelyben persze mindig forogtak közéleti témák, de nem volt mozgalom. Népi szocializmus? Nem szeretem ezeket a kategóriákat, de ha a népből, tehát a kétkezi dolgozók világából származó emberekre gondol, én népi vagyok, a társadalmi struktúra aljáról, proletárkörnyezetből jövök, onnan lettem első generációs értelmiségi. Ha a szocialistát a nehéz sorsú emberek melletti elkötelezettségnek vesszük, akkor ezt is vállalom.

- Amikor Pozsgay bukása után kikerült a minisztériumból, önnek hála, az ELTE-n már szerveződött a politikatudományi tanszék, bár konspiratív okokból más néven. Ennek a vezetője is lett. Miért tartották fontosnak, hogy legyen nálunk is politológia, miközben Lengyelország kivételével a „ táborban” máshol nem volt?

– A nyolcvanas évek elejétől néhányan, Gombár Csaba, Széll János, Pap Zsolt, Schlett István, Lengyel László folyamatosan beszéltünk arról, hogy a tudományos szocializmusnak nevezett, ideológiailag súlyosan terhelt tárgytól függetlenül szükség lenne egy szaktudományként oktatható politikaelméleti és elmélettörténeti tárgyra, amelynek egyébként a 18. századtól nagy hagyományai voltak Magyarországon. Továbbá hiányzott a szocializmus hatalmi és politikai rendszerének szaktudományos leírása és elemzése. Még főosztályvezetőként kértem meg ezt a társaságot, hogy segítsen bevezetni az új tantárgyat, ami nem volt egyszerű, háromévi egyeztetésbe került a pártközponttal. Később itt kezdtek tanítani Schlett István és Vida István történészek, Gombár Csaba, Lengyel László meg a fiatalok, akiket én hívtam a tanszékre, Pokol Béla, Körössényi András, Urbán László, Szabó Máté. Aztán jött Kéri László, Stumpf István, Paczolay Péter vagy Navracsics Tibor, aki a nyolcvanas évek végén az első demonstrátora volt a politológia tanszéknek.

- Jó kis névsor, nincs köztük olyan, akivel később a hatalomban vagy hatalomközeli helyzetben ne találkoztunk volna. De előbb még itt volt a két lakiteleki találkozó. Ön az MDF egyik alapítója volt. Az elsőn az „urbánusok” közül csak Konrád György volt jelen. Érzékelte akkor, hogy milyen feszültségek jöhetnek még ebből?

– Nem, ezt nem mondhatnám. Konrád nagyon barátságosan beszélt, üdvözölte ezt a meghatározott arculatú reformértelmiségi közeget, lojálisan sok sikert kívánt. Akkor tudtam meg, hogy Vásárhelyi Miklós, aki ígérte, hogy jön, beteg lett, és nem jött el. A háttérről annyit tudtam, hogy eredetileg 1987 nyarán először egy második monori találkozóról volt szó. A dolgon az változtatott, hogy júniusban megjelent a Társadalmi Szerződés a Beszélő című folyóirat különszámában, amelynek az egyik példányát én Kis Jánostól kaptam meg, és elvittem Für Lajos lakására, ahol megbeszélés volt. A következő összejövetelen egymás között egy kicsit megütközve mondták: akkor ez lenne a vita alapanyaga? Kis Jánosék úgy gondolták, hogy ez ugyan lehetne a kiindulópont, de persze más anyag is szóba jöhet.

- Ám Csurkáék úgy vélték, rájuk erőltetnék a maguk szempontjait.

– Végül ez kétségkívül közrejátszott abban, hogy Konrádon kívül a Beszélő köréből más nem jött el.

- De talán az döntött, hogy Pozsgay úgy gondolta, a demokratikus ellenzéket nem bírta volna el a tanácskozás, és kérte, ne hívják őket. Aztán a The New York Timesben megjelent egy beszámoló Lakitelekről, és antiszemitizmussal vádolta meg önöket.

– Azt írták, hogy reformok mellett elkötelezett, népi jellegű, antiszemita színezetet sem nélkülöző találkozó volt. Ez megütött. Hiszen ott voltam, egyetlen még csak félreérthető mondat vagy szó sem hangzott el. Vitára, tisztázásra nem volt lehetőség. Az eseménynek még a tényét is letiltották a hazai sajtóból. De a 168 Órának volt egy bátor lépése. Havas Henrik egyetlen újságíróként megjelent Lakiteleken, és a rádióműsorba pár percre bekapcsolták a találkozót. Ez Mester Ákos részéről tényleg mesteri húzás volt. A későbbi szilenciumot november közepén a Magyar Nemzet-interjúban Pozsgay törte meg.

- Az MSZMP-ből 1988 tavaszán három társával együtt kizárták, de májusban már vissza akarták venni, és ön nem ment. Decemberben viszont felkérik az alakuló Magyar Szociáldemokrata Párt ideiglenes vezetőjének, és erre igent mond. Azért ez nem kis ugrás, még az MDF-hez képest sem.

– Én nem kerestem őket. Egy előadásra kértek fel a Szociáldemokrata Esték című rendezvénysorozat egyik találkozóján, ahol Révész András, egy régi szocdem megkérdezte, hogy volna-e kedvem bekapcsolódni. Volt egy négytagú ideiglenes elnökség, az kért fel az ideiglenes főtitkárságra, azzal, hogy 1989 márciusára dolgozzam ki a pártprogramot. Meg is csináltam. Ma is vállalom. De nyilvánvalóvá vált számomra, hogy provokatőrökkel volt tele a programvitán megjelenő harminc-negyven fős társaság. Február 22-én közöltem, hogy ebből elegem van, ezt én itthagyom.

- Előtte azonban azt mondta, hogy ha sikerül megcsinálni a szocdem pártot, az győzhet a választásokon. Komolyan gondolta?

– Úgy éreztem, hogy a klasszikus szocialista értékrendnek az MSZMP-n belül is nagyon sok híve van, és a nyolcszázezres tagságnak legalább a felét elvihettük volna. Ezért is volt olyan veszélyes az MSZDP az állambiztonság számára, mert 1988 nyarától már tudták, hogy a szocdemek lehetnek a baloldal legerősebb pártja.

- Az első szabad választások előtt több párt is felkérte képviselőjelöltnek, de elutasította őket. Politikai szerepet csak 1994-ben vállalt, a XI. kerület egyik képviselőjelöltjeként, az MSZP felkérésére. Miért nem az MDF színeit választotta?

– Mert egyáltalán nem gondoltam a képviselőségre, nekem a politológia szak, a doktori iskola és a győri jogászképzés megteremtése volt fontos abban az időben. Ami az MDF-et illeti, a baráti viszonyaim persze megmaradtak, de a párt hivatalos vezetésével nem volt kapcsolatom. Az MDF ráadásul szétesett a ciklus végére, és óriási vereség elé nézett. Végül a lakóhelyemen a kerületi szocialistáktól kerestek meg négyen-öten, hogy támogatnának. Az MSZDP csődje után azt is gondoltam, most ez az alakulat kap lehetőséget arra, hogy létrehozzon egy modern, hiteles szocialista-szociáldemokrata erőt. Az MSZP-be egyébként nem léptem be.

- Az SZDSZ-szel gyorsan meggyűlt a baja: a szabad demokraták nemet mondtak arra, hogy politikai államtitkár lehessen Fodor Gábor miniszter mellett. Voltak nyílt konfliktusaik?

– Nem. A legtöbbjüket a nyolcvanas évek óta ismertem. Hack Pétert, aki az egyetemen tanított, Dornbach Alajost a Soros Alapítványtól, vagy Magyar Bálintot, aki a Medvetáncban lehozta a Reform és demokrácia című írásomat. Mégis, 1994-ben úgy éreztem, hogy valamiért nem bíznak bennem. Azt állították, nem szakmai vagy politikai okról van szó, hanem túl erős személyiség vagyok ahhoz, hogy Fodor mellett dolgozzak. Talán az is feszélyező lenne, mondták, hogy a miniszter volt tanára legyen az államtitkár. Ugyanez volt, amikor alkotmánybírának választottak. 1999-ben jelölt az MSZP, az SZDSZ meg azt hajtogatta, hogy a Bihari ugyan mindenben megfelelő jelölt, de elvi okokból nem támogatható. Az az érdekes, hogy a MIÉP részéről Csurka István is ezt mondta.

- Az egyik oldalon Lakitelek és a baráti kör volt a baj, a másikon az MSZP-s karrier?

– Nekem ezt soha senki nem mondta.

- Mindenesetre kilenc éven át volt alkotmánybíró, ebből három évig elnök is. Ez alatt az idő alatt sok és fontos dolog történt, de meg kell bocsátania, ha most egyetlen dologról kérdezem: arról az AB-döntésről, amely lehetővé tette a 2008-as szociális népszavazást, és végleg elsöpörte a reformterveket. Ezután az MSZP önt árulónak tartotta. Nem is jelölték újra. Tényleg önön múlt a dolog?

– Tisztázzuk: mi nem azt döntöttük el, hogy legyen-e vizit vagy tandíj, hanem hogy ezek a kérdések tiltott tárgykörbe tartoznak-e, részei voltak-e a kormányprogramnak. Mármost a tandíjat például a program kifejezetten tagadta. Az AB túlnyomó többséggel határozott, mégis velem azonosították a döntést. A parlamentben egy SZDSZ-es politikus azt mondta, hogy 6–5 arányban a Bihari szavazatával dőlt el a kérdés, ami nem volt igaz, hiszen az arány 9–2, illetve a másik két kérdésnél 8–3 volt. De a protestszavazás eredményét az én nyakamba varrták.

- Amikor 2010 júliusában a Fidesz jelölte újra alkotmánybírának, ezt sokan jutalomnak tekintették.

– Nekem viszont szakmai elégtétel volt a rágalmak és kilencévi kemény bírói munka után.

- Majd ugyanez a párt elkezdte szétverni annak az Alkotmánybíróságnak a jogköreit, amelyért ön olyan sokat dolgozott...

– Ezt ki tudta előre?

- Csak azt kérdezem: hogyan élte meg?

– Szakmai és bírói szempontból nagyon rosszul. Úgy éreztem, a demokratikus jogállam sérült, és sérült is marad, amíg a gazdasági jellegű törvények tekintetében vissza nem áll a normakontroll lehetősége. A parlamenti többség hibázott, amikor úgy gondolta, hogy egy válságos időszakban ilyen módon szerezhet magának nagyobb játékteret. Az igaz, hogy rendkívüli helyzetben rendkívüli döntések kellenek, de jogállami keretek között is meg lehetett volna hozni őket.

- Csakhogy nem tette, tán okkal...

– Az okokat nem tudom, de ez hiba volt.

- Egy politikai elemző szerint a regisztráció eltörlésével az Alkotmánybíróság megmentette a becsületét, ám el is énekelte a hattyúdalát: a testületben tavasszal végleg többségbe kerülnek a kormányhű emberek. Mások azt mondják, az igazi törésvonal a régiek és az újak között húzódik. Ön távozó bíraként hogy látja?

– Hogy hol húzódnak a törésvonalak, az sokkal bonyolultabb kérdés. Több mint húsz bírával dolgoztam együtt a tizenkét év alatt, és direkt politikai megosztottságot soha nem tapasztaltam. Szakmait igen, értékrendek összeütközéséről is beszélhetünk. De a törésvonalakat sokszor kívülről magyarázzák bele a döntésekbe.

- Tehát a megújuló AB szelleme ön szerint független marad?

– A bírák biztos nem fognak változni, továbbra is ragaszkodni fognak a szakmai értékeikhez, amelyek persze nem ugyanazok mindenkinél. A skatulyázók számára egyébként már többször jelentett meglepetést, hogy némelyik bíró nem úgy szavazott, ahogyan ők várták. Úgyhogy a skatulyákat nyugodtan el lehet felejteni.