Dr. Szalainé dr. Szilágyi Eleonóra tündöklése és bukása
A számítógép azonnal jelzett a BKV ifjú gazdasági vezérigazgató-helyettesének asztalán. A ravasz és persze méregdrága vállalatirányítási rendszert nem azért vezették be, hogy egy százmilliós kifizetési csomag csak úgy átcsússzon. Felemelte a telefont, az általános vezérigazgató-helyettest hívta. Alighanem ezt mondta: „Te, a Szalai Nóráéktól elindult egy végkielégítési kifizetés, aminek két furcsasága van. Az egyik, hogy ekkora számokat én még nem láttam ebben a műfajban, a másik pedig, hogy a pénz címzettje maga Szalainé.”
Az általános vezérigazgató-helyettes tüstént a vezérnek telefonált, közben a belső kontrolligazgató már elkezdte gyűjtögetni az adatokat. Úgy vélte, hamarosan szükség lesz a szolgálataira. Tévedett. A sok főfőnök nyelt, de nem szólt közbe. BARÁT JÓZSEF írását a fura eset(ek)ről a csütörtöki 168 Órában olvashatja teljes terjedelmében.
2008 első hónapjaiban jártunk. Akkoriban úgy látszott, minden úgy történik, ahogyan arra Dr. Szalainé dr. Szilágyi Eleonóra nyugdíjba készülődő humánpolitikai igazgató számított: a fiúk le fogják nyelni a békát, a cég történetének legnagyobb végkielégítését. Nem tehetnek mást, túl sokat tud. Szépen kipengetik majd a 86,2 milliós végkielégítést, a 16,4 milliós titoktartási pénzt a 10,1 milliós prémiumelőleg mellé. Meg a vadonatúj, fullos Renault Lagunát. Ingyen. Ahogy megállapodtak. Minden teljesen törvényes lesz, amikor az igazolópapírt majd mellé teszik. Mindig tőle szoktak indulni az ilyen kifizetések. Igaz, kissé neccessé tette a dolgot, hogy most róla volt szó, de nem félt az ellenőrzési rendszertől: ő írta a munkaügyi modult. Egyébként meg nem ő akarta az egészet. Nem ő akart közéjük állni.
Tartós háttér
A kör négyszögesítésének programja sem lehetne nehezebb, de azt végképp nem értette senki, hogy ha racionalizálni akarnak, miért nem használják fel azoknak a szaktudását, akik a nem létező költségelemzések nélkül is tudják, hogy mi mennyi, és mitől van a 80 milliárdos adósság. A folyosókon, érdekvédelmi szobákban tartott halk megbeszéléseken többen úgy vélekedtek: azért nem, mert a kitűzősöknek és megbízóiknak terveik voltak a 20-30 milliárd értékű, mintegy 3000 tanácsadói szerződéssel. Azokból – ha jól sáfárkodik, aki sáfárkodik – tartós hátteret lehet építeni. Meg persze ott voltak a szerintük eladható kocsiszínek, hatalmas, lakóparkmonstrumoknak is alkalmas ingatlanok.
Manapság sokan törik a fejüket azon, volt-e hasznuk a kitűzősöknek abból, hogy a régi BKV-s család száműzött tagjainak több pénzt adtak, mint amennyi járt volna nekik. Aligha. Valószínűleg azoknak a hallgatását remélték megvenni, akiknek többsége legszívesebben hanyatt-homlok adná vissza a pénzt, és jönne megint a régi Beszkárt-házba: hiszen álmukban minden éjjel úgyis ott járkálnak még.
Ki kellett volna mosni
– Amikor megjött a könyvvizsgálói jelentés, akkor Nórát és az általános vezérhelyettest még ki lehetett volna mosni. Régen, amikor a cég egy nagy család volt, erre Szalainé bizton számíthatott volna – töprengett egy ős-BKV-s.
És mindez még csak a kezdet. Nehéz ősz, kemény tél, árt fakasztó tavasz jön a cégnél. Hátravan a szakértői szerződések ügye. Aztán a közbeszerzések vizsgálata következhet. És jó, ha közben nem történik tömegszerencsétlenség. A korábbi évtizedek statisztikái szerint előbb-utóbb várható ilyesmi. A járművek műszaki állapota pedig kritikán aluli. „Hát igen, mostanában több volt a szerencsénk, mint az eszünk” – fintorog az egyik műszaki vezető. Kapaszkodni tessék: a teljes cikket a csütörtökön megjelenő 168 Órában olvashatják.
