Döntés előtt

- Vendégem Vámos Tibor akadémikus, mérnök és komputertudós. Kíváncsi ember, mint talán én is, hiszen ő tőlem mindig irodalomról érdeklődik, én meg tőle természettudományokról. Kevesen jelentkeznek manapság matematika szakra, kevesen akarnak fizikát tanulni, kevesen akarnak olyan érdekes életpályát befutni, mint Vámos Tibor akadémikus.

– Mit kellett volna csinálnom, ha azt a pályát akartam volna bejárni, mint te? Először is mindazon tudományoknak, amelyekről te beszéltél, nem vagyok a birtokosa. Néhány dologgal foglalkoztam életemben, azokat az adott időpontban valamennyire igyekeztem elsajátítani. Világéletemben olyan tudományokkal foglalkoztam, amelyeket globálisan áttekinteni senki nem tud – viszont éppen ez az izgalmas bennük. Minden korszaknak megvannak az aktuális témái és életpálya-orientációi; részben azért, mert jobb keresettel, magasabb társadalmi státussal járnak, másrészt mert érdekesnek látszanak. Az a baj nálunk mostanában – és részben a nagyvilágban is –, hogy a műszaki és természettudományi pályák izgalmas voltát nem ismerik meg az emberek az iskolában és a társadalmi környezetükben. Sajnálatos, hogy Magyarországon még mindig az a divatja a humán értelmiség egy részének, hogy ők nem értenek a számítástechnikához vagy a számítógépekhez, miközben állandóan azt használják, éjjel-nappal csüngenek a televízión, a telefonon, a távközlésen, a hálón. A divatnak van pozitív és negatív oldala. Én mindig a pozitív oldalát szoktam hangsúlyozni, már csak azért is, mert a divat teszi szebbé az emberiségnek azt a nemét, amelyik az esztétikumot legjobban reprezentálja. Valaha Öveges bácsi képes volt megmozgatni a fiatalokat, felfutott a matematikaoktatás, és ez a magyar matematika nemzetközi csillagait dobta föl nagyon hamar és fiatalon – azaz régebben a helyzet különbözött a maitól. Még abból a szempontból is, hogy milyen arányban választották a fiúk és a lányok a matematikusi, fizikusi pályát. Emlékezzünk vissza arra az időre, amikor a Ki mit tud? olyan tehetségeket dobott felszínre, mint a későbbi akadémikus-matematikus Lovász László.

– A világ egyik legnagyobb matematikusa. Ne haragudj, hogy kicsit torkomon akadt a szó: Lovász László a Ki mit tud?-on tűnt fel?

– Ott, ott tűnt fel a nyilvánosság előtt. Aki így megismerte őt, az rögtön tudta, hogy itt van egy különleges fiú. S jó néhányan akadtak, akik hasonló ígéretekkel indultak, és akikből, ha nem is lovászi mértékben, de izgalmas ember lett. Gondoljunk csak Lovász mellett Szemerédi Endrére!

– Ábel-díjas matematikus. Ez a Nobel-díjnak felel meg.

– Az első kérdés az, hogyan tanítják azt a bizonyos természettudományos tárgyat, mennyire vonzó módon, mennyire vonzó az életpálya, és általában milyen a társadalmi közeg. Azokban az országokban, ahol jobban megbecsülték ezeket a pályákat, az arányok is másképp alakultak. Persze figyelembe kell venni, hogy napjainkban a fiatalok széles tömegének az érdeklődése a humán pályák iránt erősödött fel.

– A humán pályákból, elnézést, nem könnyű megélni. Tanárember vagyok, mint ahogyan te is. Középiskolában kezdtem tanítani, és a fizetésemből nem lehetett volna eltartani egy családot.

– Pontosan erről van szó. De ha megnézzük a világ talán legsikeresebb országát, Finnországot, akkor feltűnik, hogy mennyire magas az életszínvonaluk, kiegyensúlyozott, sikeres a társadalmuk – pedig kevesebben vannak, mint a magyarok, és sokkal rosszabb földrajzi körülmények között élnek. Nos, a finn társadalomban a legmegbecsültebb ember – társadalmi megbecsülésben és jövedelemben is – a tanár. Hozzáteszem, hogy a tanáremberekkel szemben támasztott követelmények összehasonlíthatatlanul magasabbak, mint nálunk. Még az alsóbb szintű iskolákban is megkövetelik azt, hogy a tanárnak mesterfokozatú egyetemi végzettsége legyen. Tehát még egyszer: egy társadalom felelős azért, hogyan alakítja a jövőjét; a jelent és a jövőt pedig a tudományok és a tudományok alkalmazásai formálják.

– Örülnék, ha a tanáremberek nagyobb megbecsülést szereznének és átadnák a lelkesedésüket. Nézd, én már évtizedek óta tanítok középiskolától az egyetemig, és amit átadtam, az még mindig él, mert szenvedélyes tanár voltam, és sok kollégám volt velem együtt szenvedélyes tanár. A te pályád folyamán ez hogyan alakult? Rossz korban születtél?

– Azért voltak rosszabb korok is. Más, ahogy most utazom külföldre, és másképp utaztattak 1944-ben... De visszatérve a pályámra, az indulásra: a pályaválasztásomban sok minden szerepet játszott, például az, hogy alacsony termetű, nem nagyon ügyes és nem nagyon erős fiú voltam, s egyértelműnek tűnt, hogy az izmaimmal, az ügyességemmel nem tudok versenyre kelni. Természetes módon az elméleti pályákhoz vonzódtam, különösen a matematikához, azt tartottam a legszebbnek. Akkoriban a természettudományoknak volt egy sor olyan népszerűsítője Magyarországon, mint Péter Rózsa, a Rózsi néni, aki közel tudta hozni a gyerekekhez a matematikát is. Később úgy éreztem, hogy a gyakorlati hátteret is meg kell teremtenem ehhez a pályához, ezért a mérnöki tudományok felé fordultam, elsősorban a villamosmérnökség felé. Ifjú mérnökként erőművet építettem. Akkoriban még nem volt félvezető, nem volt számítógép, ám a matematikai alapok megvoltak. A mai számítástudomány döntő mértékben a 19. század matematikai alapjaira támaszkodik, azokat teszi át a gyakorlatba, fejleszti tovább. Bár a továbbfejlesztést alá kell húzni, az alapvető gondolatok már korábban megszülettek – tehát ezek örök értékek, amelyek a reneszánsztól kezdve logikus építményként ívelnek a máig. Roppant érdekes dolog.

– Ezért is sajnálatos, hogy manapság kevesebben jelentkeznek kémiára, matematikára, mint elvárható lenne. Pedig ezekben a pályákban hatalmas potenciál rejlik mind az egyénre lefordíthatóan, mind a társadalmi haszon tekintetében.

– Ezek a társadalmunk pillanatnyi betegségei. A lényeg az, hogy minden, ami valamilyen módon a jövőnket építi, ezekhez a tudományokhoz, illetve alkalmazását tekintve a mérnöki tudományokhoz kötődik. Ha a társadalom értelmesen konszolidálódik, és nem óhajt visszatérni mondjuk a honfoglalás korában föltételezett írásmódjára, hanem előretekint, akkor a prioritásait megváltoztatja, és megpróbál például a finn társadalom pedagógiai eredményeihez és metódusaihoz igazodni. Érdekes tanulmányok olvashatók arról, milyen a finn iskola a maga kooperatív, a humán értékeket a napi gyakorlatra lefordító módszereivel, miként tekint erre az adott társadalom, és mik voltak ennek a gyökerei. Persze a humán értékeknek is van jó és rossz felhasználási és jövőbe mutató jelentőségük. A magam életében nagyon fontosnak vélem az erőműépítő időszakot. Akkor a technikai ismeretek mellett – mert foglalkoznom kellett többek között építészettel, mély- és magasépítéssel, termodinamikával – a legnagyobb tanulsággal az emberekkel való kapcsolat szolgált. Sok száz különböző hátterű és hivatású szakemberrel kellett együtt dolgoznom, akiknek a többsége a saját területén járatosabb volt nálam. Ekkor egy életre szóló tapasztalatot szereztem. Ebből is kiindulva mondom azt, hogy a humán örökségnek és fejlődésnek azokat az elemeit kellene felhasználni és népszerűsíteni a pedagógiában, a társadalomnevelésben, amelyek fejlesztik az együttműködést, a szolidaritást, a másik értékeinek megbecsülését, a humanizmust. Mivel mind benne foglaltatik a világirodalomban, a képzőművészetben, csak arra lenne szükség, hogy végre olyan pedagógusaink legyenek, akik megtanítják ennek meglátását.

– Mindez akkor valósulhat meg, ha úgy rendezzük be az egyetemeinket, hogy kiművelt emberfőket és az emberi együttélésre felvértezett, empatikus szakembereket ne-veljenek. Napjainkra az emberszerető pedagógus, úgy rémlik, veszélyeztetett fajta. Ez pedig a mi felelősségünk, mi voltunk azok, akik nem vezettük rá a növendékeinket erre. Hozzáteszem: az is a mi felelősségünk, hogy nem békítettük össze a humán és a természettudományos értelmiséget. A cambridge-i kollégiumokban például együtt élnek a természet- és humántudósok...

– A magyar Eötvös Collegiumban is.

– A magyar Eötvös Collegiumban együtt voltak a „dögészek” és a „filoszok”. És tanultak egymástól. Az olyan „embertípusok” hiányoznak, mint Vekerdy László, aki a nyelvészettől a fizikáig mindent tudott, vagy Németh László, aki biológia- és kémiatankönyvet írt a gyerekeinek.

– Azt hiszem, azért még élnek gyökerek. Ha körülnézünk ebben a nagyon rosszul kezelt magyar iskolarendszerben, találunk egy sor olyan kiváló pedagógust, akik egy normális társadalomban alkalmasak lennének a megújulás elindítására. Az a kérdés, mennyire normális a társadalom. Az egész emberiség válaszút előtt áll: pusztíthatja magát, de életet is biztosíthat. Rettentő fontos lenne, hogy Európa magára találjon, az az Európa, amely évszázadokon keresztül fel tudta mutatni ezeket az értékeket. Ugyanez sokszorosan vonatkozik Magyarországra. Itt egyelőre le- és visszafelé mennek a dolgok. Ennek nem kell örökké így lennie. Kosáry Domokos rendszeresen idézte azokat a pedagógiai, tudományos és szellemi viszonyokat, amelyek Magyarországon uralkodtak a 19. század közepén. Ez a fölvilágosult program néhány évtized alatt nemzetközileg is hatékony rendszert tudott létrehozni. Pár évtized alatt eredményeket lehet elérni, fordulat teremthető egy országban, ám egy-két év alatt csak rombolni lehet. Döntés előtt áll az ország.