Disszonáns hangok

„Mint művész kollégáival szemben túl szigorú, de ez nem oly óriási hiba. Annál nagyobb, megbocsáthatatlan vétek hazafiatlansága. Ez kizárja, hogy valaha jobb viszony legyen közöttünk.” A mesterről 1971-ben írott első monográfia szerzője, Vázsonyi Bálint szerint ez az 1903-as Bartók-levél alakította sokáig a közgondolkodást a két zeneszerző kapcsolatáról.

A „hűvös viszony” azonban gyanús. Első találkozásukra a pozsonyi gimnáziumban került sor: amikor Bartókot beíratják, a nála négy évvel idősebb Dohnányi épp távozik a budapesti Zeneakadémiára. Bartók örökli az orgonista posztját meg az iskola első zenésze címet.

A mester árnyékában

1894 karácsonyán aztán Dohnányi, londoni turnéjáról hazaérkezve, hírét veszi, hogy a végzős Bartók a továbbtanulását a bécsi zeneakadémián tervezi. Dohnányi azt tanácsolja: tanuljon Pesten, az ő zongoratanáránál, a Liszt-növendék Thomán Istvánnál. Így lesz. A stúdiumokat végül – pár év múlva – Bartók az ausztriai Gmundenben, magánál Dohnányinál fejezi be.

1905 és 1915 között kapcsolatuk kevésbé intenzív. Dohnányi ekkor a Berlini Zeneakadémia professzora – 1905-ös kinevezésekor még csupán 28 éves –, hazatérése után viszont újra töretlen az együttműködésük: 1918-ban már együtt jegyzik a Zeneakadémia zongora tanszakának megújítására irányuló módszertani tervezetet.

Dohnányi 1919-től 25 éven át a Filharmóniai Társaság elnök karnagya, aki kollégájáról ebben a minőségében sem feledkezik meg. Bár zeneileg már rég más nyelvet beszélnek, sorra tartja a Bartók-bemutatókat – Amerikában is. 1925-ben a Fából faragott királyfi és a Csodálatos mandarin operaházi bojkottja ellen a belőlük írt szvitek műsorra tűzésével tüntet, 1936-ban pedig valóságos Bartók-évet bonyolít le. Közben 1934-ben, a Zeneakadémia igazgatójaként, kiírja a tanár Bartókot két év fizetett szabadságra, hogy a népdalok kiadásával foglalkozhasson. Ám a két évből több lett. Bartók soha nem tért vissza, 1940-ben pedig az országot is végleg elhagyta.

Bartók életműve Dohnányi „menedzselése” nélkül más formában teljesedett volna ki. „A századelőn öszszevetve Bartók és Dohnányi zeneszerzői invencióját és képességeit, talán nem is meglepő, hogy Bartók nem csupán ügyetlenebb, de lényegesen kevésbé invenciózus alkotó. Megkockáztathatjuk, hogy ugyanebben a stílusban a helyzet így is maradt volna” – írja Kocsis Zoltán. Szinte bizonyos, hogy Bartóknak az 1900-as években kezdődött zenei elhatárolódása részben annak a következménye, hogy pályája kezdetén a mester „árnyékában” élt, az ő nyomán haladt. Dohnányi mérce és béklyó volt egyben.

Bartók szakít

A helyzetből való kitöréshez nagyban hozzájárult 1902-es találkozása Richard Strauss Also sprach Zarathustra című művével. Bartók Dohnányi legújabb gordonkaszonátájáról nem sokkal később, már Strauss művének hatása alatt írott kritikáját – „Nagyon tetszett; igen komoly munka. De én azt hiszem, még mindig túlságosan brahmsos” – jelöli meg az eltávolodási folyamat egyik katalizátoraként Vikárius László, a Bartók- archívum vezetője egyik tanulmányában.

Ettől kezdve Bartók több fronton támad Dohnányi zenéje ellen. Miközben első magyaros hangvételű művét, az 1902-ben Pósa Lajos népies költeményére írt dalciklusát valószínűleg még Dohnányi d-moll szimfóniájának II., magyaros tétele ihlette, az 1904-ben íródott Rapszódia „színmagyar” kompozíciója miatt már egyértelmű bírálata Dohnányi ugyanezen művének. Az 1903-ban elkészült Kossuth-szimfónia, amely műfajában Straussra utal, a nemzeti szimfóniát akarja megteremteni – túlszárnyalandó Dohnányinak a magyarságáról hitet tevő Zrínyi-nyitányát, ráadásul a lehető legkorszerűbb zenei nyelven.

Közben Gmundenben sor kerül a verbális csörtére is. Ennek eredménye a cikk elején idézett elmarasztaló levél, és ez – Vikárius szerint – végérvényes leszámolás Dohnányi zenei ideológiájával. „A Dohnányi zenéjével való szakítás gyakorlatilag a német tematikával való szakítást jelentette, és mint alternatíva a magyar tematika kínálkozott” – ad lehetséges magyarázatot a menekülési útvonal kiválasztását illetően Vikárius. A gyerekkori, magyar nótákkal kapcsolatos élmények, a századfordulón „slendrián előadásmódban” játszott népzene kiaknázatlan tonális és stilisztikai kincsesbányája, a népdalok műdalnívóra emelésének és a magyar műzene megteremtésének lehetősége mind ebbe az – utóbb a Kodállyal való együttműködést is indukáló – irányba mutattak.

Bartók tehetségének előbb-utóbb egyedi stílusban kellett testet öltenie. Későbbi megnyilatkozásai alapján azonban úgy tűnik, a Dohnányi által képviselt zenével szembeni újítási szándék másképp is kódolva volt. Mint 1907. július 27-én egy levélben kifejti, „csak az alkothat eredeti művet, csak az gondolkodhat eredeti módon, aki a világ mostani rendjével egyik vagy másik szempontból nincs megelégedve”. Márpedig ami az elégedetlenséget illeti, a beteges, korán félárvaságra jutott, viszonylag későn befutó Bartók igen jól állt Dohnányival szemben, akinek – ahogy Vázsonyi írja – „káprázatos tehetsége zavartalan családi körülmények között, minden tekintetben boldog otthonban bontakozott ki”.

Az első értő

Dohnányi javára írandó, hogy mégiscsak ő volt az, aki Bartók zenéjét – Kocsist idézve – „mindenkinél előbb és tisztábban értette”, és mindenkinél jobban tolmácsolta. Ezt maga Bartók is elismerte: „Mesteri képességeinek segítségével a nagyközönség bensőségesebb kapcsolatba került magyar komponistáknak – közöttük Kodály Zoltánnak, Weiner Leónak s e tanulmány szerzőjének... műveivel.”

Dohnányi neve 1945-ben rövid ideig a háborús bűnösök listáján szerepelt. Többek között egy 1944. novemberi, Szálasi által összehívott kulturális konferencián való részvételt és a felsőház tagjaként megszavazott diszkriminációs törvényeket rótták fel neki. Előbbi aktusról a HVG egy 2002-ben megjelent cikke azt állítja, a jelek arra utalnak, Dohnányi csak belekerült abba a szórásba, amelyben fenyegetéssel nyomatékosítva invitálták a szellemi élet még Pesten lelhető többi vezérét is.

Másrészről igaz, hogy mint a Zeneakadémia igazgatója helyet foglalt a felsőházban, ráadásul állítólag véletlenül még igennel is szavazott az ominózus törvényeknél. Breuer János szerint mindez mellékes: „Ha ott volt, ha nem, felsőházi tagként nyilvánvalóan nem tehette meg, hogy aláírja az Írók, művészek, tudósok deklarációja a magyar társadalomhoz és a törvényhozás tagjaihoz című tiltakozást a kirekesztés ellen. Ebben nem csatlakozhatott Bartókhoz, Kodályhoz, hacsak le nem mond egyidejűleg a diszkriminációt megszavazó testületben a tagságáról. Ha ezt megteszi, az utókor értékeli a morális cselekedetet, de akkor Dohnányi valószínűleg nem tudta volna megakadályozni a diszkrimináció szakmai végrehajtására rendeltetett zenei kamara létrehozását.” Amit így viszont sikerült elszabotálnia.

Végül a háborús bűnösök listájáról még 1945-ben lekerült, 1955-ig Magyarországon mégsem játszottak tőle semmit. Emigrálása után ő maga is sokáig hallgatott az Egyesült Államokban, és a csúcsra már soha nem sikerült visszakapaszkodnia.

Korunk most kezdi újra felfedezni.