Demeter Szilárd magyarázkodik, mert jobbról várja a balegyenest

„Hétvégén a kollégáim riadtan kerestek meg, hogy információik szerint készül egy »leleplező« videóriport arról, hogyan biztosítok lehetőségeket a libernyákoknak. Röviden elintézhetném egy vállrándítással, hogy hát ez a dolgom (mármint a lehetőségek biztosítása a teljes kulturális paletta számára), de ha már a vélhetően jobboldali kultúrharcosok ekkora munkát fektetnek egy leleplező anyagba, megérdemelnek egy kissé hosszabb reakciót” – írja Demeter Szilárd véleménycikkében az Indexen.

A nemzeti kultúra határtalan

Demeter szerint a „magyar kultúra nemzeti kultúra”, ami az országhatárokon átível, ám „száz év alatt odajutottunk, hogy az országhatárok mentális határokká merevültek a nemzeten belül.”  Azt írja, a kommunista diktatúra gyermekeként védi a gondolat-, vélemény- és szólásszabadságot.

„Létezik egy téves nemzetfogalom, melynek értelmében a nemzet: mi igen, ti igen – ők nem. A rámutatás gesztusa ugyanaz, mint amikor az újhülyék (olv. progresszívak) megmondják, hogy ki a jóeNber, ki nem az. Erre szokás azt mondani, hogy kirekesztő. Csakhogy ez a nemzeti horizonton nem kirekesztés, hanem öncsonkítás. Tetszik, nem tetszik, ők is a mieink. Nekem például személy szerint nem tetszik, de jobboldaliként védem a nemzethez tartozás jogát.”

A PIM igazgatója azt is kifejti, hogy az a nemzeti alkotó és előadó, „aki a magyar befogadót kultúrahordozónak tekintve azt szeretné, hogy száz év múlva is magyarul nézzünk innen a Kárpát-medencéből a világra (...)  A nemzet az a politikai közösség, amit meg lehet tagadni egyéni döntés alapján, de kollektív döntéssel senkit nem lehet kizárni belőle. Ebben az összefüggésben nem létezik többségi elv. Ez a nemzeti szabadság záloga.” 

Ez után következik annak magyarázata, hogy miért támadhatják a fideszes kulturpolitika egyik legbefolyásosabb emberét „jobbról”: „Sok olyan politikai ellenfelem van, akinek a teljesítményét elismerem és tisztelem. És sok olyan elvbarátom, aki legszívesebben a síromon táncolna. De ez mindegy is: a magyar kultúra egészét tekintve a következő száz év időtávján teljesen érdektelen, hogy ki a barát, ki az ellenfél/ellenség, az is, hogy a mai korcsmában ki hogyan szavaz. Az a lényeg, hogy ki mit tesz le az asztalra. Kultúrszociológiai faktum, hogy a kortárs művészeti alkotások kb. 80 százaléka elenyészik, legtöbb húsz százaléka marad fent. Hogy ki tartozik majd abba a húsz százalékba, azt nem én döntöm el, nem is a szakma, de még csak nem is a kultúrharcosok – hanem az idő. Ezért kell nekünk a száz százaléknak lehetőséget biztosítani. De nem alanyi jogon. Iránytűként – állami intézmény vezetőjeként, közpénzből működő közalapítvány kuratóriumi elnökeként – a döntéseimet, döntéseinket csak és kizárólag az Alaptörvényben rögzített értékkészlet alapozhatja meg. Ami azon kívül esik, arra jogszerűen nem ítélhetünk meg közpénzt – ami azon belül jön létre, az támogatandó."

Úgy dönteni, hogy az mindenki számára megfelelő legyen, Demeter szerint nem lehet: „Az elvi hozzáállástól ellépve az is nyilvánvaló, hogy mindenkinek nem jut elegendő. Ezért szoktam mondani, hogy ami itt folyik, az nem kultúrharc, hanem lökdösődés, aminek az a tétje, hogy kinek mekkora szelet jut a véges tortából. Pláne, hogy válságos időket élünk, vége a forrásbőségnek. Ilyenkor a lökdösődés fokozódik. Lesz itt még cicaharc… Mindent összevetve gyakorlatilag a kultúrpolitikában nem dönthetsz mindenki javára, vagyis nem dönthetsz igazságosan. De helyesen igen.Mi ezt próbáljuk tenni.”

(Kiemelt fotónk: Demeter Szilárd, a Petőfi Irodalmi Múzeum főigazgatója. MTI/Illyés Tibor)