Decens úr mikrofonnal

A pálya szélén, a felezővonal mellett, amióta eszemet tudom, mindig ácsorgott valaki. Vele szemben mikrofon. Szinte meccskellék, tartozék, mint a labda, a szögletzászló, a partjelző. Ma már stúdióból, óriás LCD-ről is közvetítenek. Hiszen a csatornának jobb hétvégéken nyolc-tíz meccset is le kell nyomnia Amerikától Spanyolországig, a Bundesligától a női világbajnokságig, Gyirmóttól Vértesacsáig. Netről csorog az információ, szakértőktől hemzseg a stúdió, értékelnek az edzők, villog a demonstrációs tábla, a képernyőn stúdiócicák suhannak, előtte-utána reklám dögivel.

Novotny úr, a riporter, a régi iskola képviselője. Amikor a pályát kezdte, bemehetett az öltözőbe, az összeállítást noteszlapokra jegyezte le, köszönt az edzőnek („üdvözlöm, Jenő bácsi”), a gyúrónál a centerhalf sérüléséről érdeklődött, aztán kiment, és fejére tette a hallgatót, miközben gyülekezett a közönség. Állítólag valaha volt ilyen.

Novotny emblematikus műfaja – bár első helyen a legtöbb riporter az olimpiákat említi, életművét „aranyban méri” – a Körkapcsolás volt. A fiatal tanár ötvenkét éve, 1963-ban kezdett a rádiónál, ősszel már sportriporterként is debütálhatott Dorogon. Főnökei ezt nyilván biztonsági, gyakorló körnek szánták. Félórával a meccs előtt Roska szerkesztő beleszólt a hallgatóba: nem akartuk, hogy izguljon, fiam, de magáé a meccs. Nem tudja, hogy élte túl az elsőt, de a folytatás elég sikeres. Novotny évtizedekig a közvetítések nélkülözhetetlen szereplője volt.

A Körkapcsolás utolérhetetlen műfaj. Benne van Magyarország. Volt valami varázsa a lusta, nyári délutánnak, amikor egyszerre hat-nyolc vonalon izzott a dráma, az egymásba láncolódó hangok kavalkádja, a közönség izgatott háttérmoraja (vagy jeges némasága), hogy végül minden feloldódjon Novotny szenvtelen, korrekt hangjában, az értékelő összefoglalásban. Novotny tudatosan választotta a nyugis pali szerepét. Mert Szepesi, az Szepesi, szangvinikus túlfűtöttségben, nyelvi szenvedélyben képtelenség őt meghaladni, Vitray kifinomult stílusát, fanyalgó racionalizmusát reménytelen utánozni. Neki maradt az „observer”, az elkötelezett „figyelő” szerepe. A riporteré, akiben meg lehet bízni, aki nem fogja a közönségét jégre vinni.

A mestermű, a katartikus pillanat a riporterek életében véletlenszerű és egyszeri. (Persze sok függ a kortól, amelyben a riporter él. Szepesi „Lőj, lőj, Dömötör!”, majd a baljós felismerés, hogy „Jönnek a csehszlovákok”, a huszadik század fénykorát, az arany hatvanas éveket keretezte.) A legtöbbször idézett Novotny-közvetítés Földi Imre müncheni aranya volt. Földié, az 58 kilós miniemelő zsenié, aki ’72-ben élete utolsó lehetősége előtt állt. (Egy évvel később – ahogy ezt Münchenben már sejteni lehetett – valóban el is törölték nyerő fogásnemét, a nyomást, mert féltették a versenyzők gerincoszlopát.)

Földi akkor már kétszer volt „ezüstös”, a nagy versenyeket általában testsúllyal bukta el, az örökös fogyasztás miatt. Fél életen át kínlódott, tonnákat mozgatott, tengereket fogyasztott. És most másodszor állt előtte az iráni Mohamed Nassziri, aki Mexikóvárosban megelőzte. Ha most is a perzsa nyer, Nassziri a történelem győztese, Imre a hűség, a szívósság méltatlan vesztese. Utoljára Nassziri következett. „Nem lökheti ki, nem lökheti... Nem lökheti ki” – suttogta, szinte sziszegte Novotny. Aztán csönd, csörömpölés, némaság, taps és bódító mámor. A háttérből a kis magyar tábor: „Imre, Imre!”

Gyanítom, Novotny ezt az öt percet tudatosan megkomponálta. Riporterként tizenkét olimpián volt húszvalahány gyönyörű aranya (az első a nemrég elhunyt Németh Angéláé, Mexikóból), de biztos Földié a legszebb. Majdnem olyan nagy dobás, mint Csík Ferenc és Pluhár István őskettőse, az első magyar rádiós aranydráma.

Szerintünk, bár nagyjából mindenhez értett, Novotny tudatosan választotta speciális területnek a birkózást és a nehézatlétikát. Ahogy Vass István Zoltán drámai tónusához jobban illett a kajak-kenu villámmásfélperce, úgy passzolt Novotnyhoz a birkózószőnyeg, a küzdelem áradó hullámzása.

Azért őt is érték meglepetések. Ilyen volt Máté középcsatár (Ferencváros) legendás „kengurucsele” és gólja a 90. percben (1974), amellyel teljesen váratlanul és logikátlanul tette hidegre a liverpooli topvédelmet. És ha már kiegyenlítettünk, egy füst alatt tovább is mentünk. „Mit akarsz? Nem is olyan rossz az a null-egy”, mondta szorongva, lemondón apám az asztalnál a sakkbábukat tologatva. Abban a pillanatban robbant az éterbe Novotny hangja.

Amikor megkérdezték tőle, mi a riporteri nagyság, a végtelenített pálya titka, a válasza meglepett. Az első helyek egyikén nemcsak az intellektust, az önfegyelmet említette, hanem a „hangot”. A stúdióból kisugárzó hangot. Ami vagy van, vagy nincs, de megszerezni nem lehet. Igaza lehetett. A hang színe, karaktere, meggyőző ereje legalább olyan fontos, mint a hozzáértés vagy a mentális erő. Szepesit hallgatva önkéntelenül bevettük, hogy a magyar focisták alapjában jók, kedvesek és tehetségesek, csak lusták és balvégzetűek. Pár apró dolgot kell megváltoztatni, a hozzáállást javítani, s a világ rendje helyreáll. Addig hittük, hogy jók a magyarok, amíg Szepesi hangja bele nem kopott.

A hetvenes-nyolcvanas évtized a rádió aranykora volt. Az MTV is onnan importálta hitelesebb embereit. Novotny – erre kevesen emlékeznek – évekig híradót is vezethetett. A rádiósok egyike-másika vizuálisan átélhető, jelenlévő figura. Az archoz mindig ballonkabátot és mikrofont vizionálok.

A Körkapcsolás persze rég megszűnt, ahogy szellemi értelemben megsemmisült a rádió is. 2009 augusztusában a Körkapcsolást, a Petőfi egykor leghallgatottabb műsorát is elérte végzete. A Magyar Hivatásos Labdarúgók Ligája nevű üzletileg motivált szervezet 225 millió forintot követelt három évre a közvetítési jogokért. Such és csapata nem teljesíthette, ám jelezte, ötven másodperces összefoglalókat sugároznának. Az egykorvolt nagyok egy része valószínűleg már onnan is kikopott. Nem hallottuk többet Novotnyt jelentkezni az Üllői útról, Vass István Zoltánt a Fáy utcából, Török urat a Hungária útról. Eltűnt a költői nevű „Kórház utca”, Győr (Takács Árpád). Tatabányának van labdarúgása, de nincs NB1-es csapata. Se Kiprichje, se Plotárja. Csak Sóstó virul, a VIP-páholy alatt.

A politika örök kísérletet tesz arra, hogy a sportot megragadja és rendszereibe tagolja. Huszonöt év alatt Novotny tartotta magát, nem mozdult se jobbra, se balra. A provokációk nyom nélkül pattantak le róla. Ez így, hetvenöt évesen, nem kis teljesítmény.

A múltkor déj?vu-érzés fogott el. Tévét néztem, valami vacak magyar meccset. Villanyfény, unalom, depresszió. Csak a riporter volt érdekes, de azt nem tudtam, miért. A szóhasználat megdöbbentett. Semmi „tolódásos védekezés”, „előrejáték”, a balhátvéd nem „baloldali futó”, a partjelző sem „asszisztens”. Éppen az ultrák tomboltak ordenáré modorban.

„Morgolódik az ezerfejű” – kommentálta a szpíker szemérmes higgadtsággal. Akkor hasított belém a döbbenet: ez csak a Novotny lehet. Ő dolgozott ilyen gördülékeny, simára gyalult nyelvi panelekkel. Az „ezerfejűnek” mellesleg pontosan ezerháromszáznyolcvannégy feje volt, ahogy utóbb a hírekben feltüntették. Novotny fénykorában a nézőszámot csak megbecsülték.

A pálya szélén, a felezővonal mellett mindig állt valaki. Egy ember, mikrofonnal. Jó, hogy újra feltűnt.