Daróczi Dávid emléke

– Büszkék voltunk rá, hiszen okos, tehetséges és hihetetlenül szorgalmas ember volt. Igazi igahúzó típus, aki nem retten vissza az aprómunkától sem, és nem követeli ki magának az elismerést minden mozdulatért. Ahogy a közmondás szól: azt a lovat szokták ütni, amelyik húz. Ő ilyen volt. Aztán az ember az ajkába harapott, amikor kinevezték szóvivőnek. Nem azért, mert nem érdemelte volna meg a posztot. Nem azért, mert bárkinek kétsége lett volna afelől, hogy ezt a munkát is kitűnően fogja végezni. Azért, mert ez politikai megbízatás. Ebben az országban pedig a pártok úgy viselkednek, mint akik egymás ellenségei. A köztársaság szelleme az, ami még hiányzik Magyarországról. Nekünk, cigányoknak pedig nem szabad nyilvánosan elköteleznünk magunkat, mert mi nem lehetünk magánemberek. Bennünk nem az embert, hanem a cigányt fogják támadni a politikában is, a bulvármédiában is. Nem szabad!

Daróczi Ágnes televíziós szerkesztő, néprajzkutató, előadóművész nem vállalta az interjút, amikor felhívtuk. De hát nem is interjú lett az a kínzó, fájdalmas párbeszéd, amely akkor alakult ki, amikor másod-unokatestvérének példája iránti elkötelezettségből mégis megnyílt. Hogy elmondja mindazoknak, akiknek most nyitva a füle az üzenetre. Az isten szerelmére! Ne hagyjuk magunkat egymás ellen hergelni! Dávid emléke, árnya kéri, hogy az embert lássuk meg a másikban. Azt, amit személyesen ér! Ne dőljünk be az előítéleteknek, ellenségképeknek.

Nem mindennapi értelmiségi család a Darócziaké. A volt kormányszóvivő édesapja, Choli Daróczi József segédmunkásból lett tanár, költő, műfordító, főiskolai adjunktus is Zsámbékon. De a családhoz tartozik Mohácsi Viktória volt európai parlamenti képviselő és Debre Krisztina tévés újságíró is.

– Mi egy nemzetiségi faluból, Bedőről jöttünk – meséli Daróczi Ágnes –, ahol három nyelven beszéltünk. Magyarul, románul és cigányul. És mindegyik nyelven kellett tudnunk, mert nálunk követelmény volt, hogy saját nyelvén tiszteljük meg a magyart, a románt. Ez valahogy generációk agyát pallérozhatta. Choli és testvérei azt játszották gyerekkorukban, hogy amit csak hallottak, átfordították két nyelvre rögtön. Talán ezért lehet, hogy a csepeli nyomorban, a kétszoba-konyhában, ahol laktak vagy tízen, Choli az esti gimnázium mellett József Attilát és Adyt fordított.
– Apám testvéreivel Csepelen laktunk, olyan helyen, amelyet a környéken cigánydombnak hívtak – mesélte kinevezése után Daróczi Dávid egykor a 168 Órának. – Egy szociofotót kell elképzelni koszos gyerekekkel, akiknek kint van a fütyijük, és taknyos az orruk. Apukám első generációs értelmiségi. Falusi libapásztorból lett vasöntő segédmunkás, estin végezte a gimnáziumot, majd jött a főiskola.

Daróczi Joci, aki később Dávidra változtatta nevét, hogy édesapjával meg tudják különböztetni leveleiket – egyik ne nyissa ki többé a másikét –, egyszerre jött nagyon alacsonyról és magasról. Mert lehet, hogy otthon kevés jutott a pénzből, de magasra volt állítva a léc: „Neked, fiam, a gádzsók világában kell teljesíteni előbb, majd aztán foglalkozhatsz azzal, hogy egyik cigány így, a másik amúgy.” Ezt mondta neki Choli bácsi.

Nem volt semmiféle kulturális különbség Joci és a többi gyerek között – mesélte a 168 Órának középiskolai osztályfőnöke, Papp László, akiről Daróczi úgy tartotta: részben neki köszönheti, hogy az lett belőle, ami. – A fiú kitűnt természetes eszével, magától értetődően lett vezéregyéniség az iskolában, és senki sem talált kivetnivalót abban, hogy a legszebb lány, az iskola egyik eminense éppen őt választotta. Másnak nem volt nagy történet, hogy ő cigány gyerek – mondta Papp László –, de ő maga nagyokat hallgatott, amikor figyelmeztettem: nem élhet úgy, mint más, felelősséggel tartozik az övéiért.

(Papp László egyszer-kétszer felhívta a kormányszóvivő Daróczi Dávidot, hogy ne legyen már olyan kesztyűs úriember a politikai ellenfelekkel szemben, szerinte nem érdemlik ezt az eleganciát. De csak ritkán jelentkezett, nem akarta zavarni a fontos embert. Nem tudta, hogy Daróczi minden alkalommal boldogan újságolta fűnek-fának, miniszterelnöknek: felhívta a Papp Laci tanár úr, aki annyira fontos maradt neki.)

Daróczi Dávid, a Színes Vasárnap fiatal újságírója már nem a korábbi hallgatással felelt, amikor Kerényi György, az Amaro Drom roma folyóirat főszerkesztője munkatársnak hívta. Azon nyomban nemet mondott neki: nem áll még készen a feladatra, hogy beszálljon a cigányügybe.

– Nekem ez nagyon tetszett, hogy ő nem a romák között, hanem a közös nagy pályán akar megküzdeni, annak szellemében, amit apjától hallott a gádzsókról – vallotta meg Kerényi a 168 Órának.

Igaz, Daróczi megértette, hogy „helyzet van”, amikor Kerényi 2001-ben már a Rádió C-hez hívta a Magyar Hírlap gazdasági rovatának éléről (a rádiónak – mint az iskolában „C”-betűvel megjelölt gyerek – Daróczi lett a névadója), ám a gazdasági újságírás mégis visszavonzotta.

„Okos, felfoghatatlanul okos ember volt. Ezért nem akart cigány értelmiségi lenni, hanem csak egy okos ember, aki mindig az övéi mellett van.” Így írt a Népszabadságban Daróczi Dávidról Nagy N. Péter, első szerkesztője a Színes Vasárnapnál.

Így is van, meg nem is – hallottuk attól az embertől, aki „Joci” testi-lelki jó barátja lett az elmúlt években. Debre Krisztina nagyon vágyott arra, hogy szeretett unokatestvérét valahogy „összeterelje” a fiúval, akit társául választott. Daróczi azonban ellenállt: nem tetszett neki a bulvárvilág, ahonnan Batiz András érkezett. Egy étteremben aztán mégis összejött a találkozó, amelyből véget érni nem akaró beszélgetés lett. És tényleg. Még most, április 2-án este is csak megszakadt, de nem ért véget.

– Joci a cigányok dolgán is nagyon sokat agyalt – mondja Batiz. – Az életben igen sok minden zavarta, mindig kattogott az agya, hogy mit lehetne másképpen, jobban csinálni. Zavarta, hogy akik között dolgozik, minden politikai oldalon, az ország házában ülő emberek között is vannak rasszisták. Talán nem tudatosan, de sok olyasmit mondtak, tettek, amiből kiderült, hogy azok. És nyomasztotta, hogy az övéi között is annyi a botrány. De ő nem akart részt venni a cigány értelmiség közösségeiben. Ő egy dolgot akart: teljesíteni!
– Joci nagyon is megélte a cigányságát! – toldotta meg volt főnöke, akiben Daróczi hitt, akit igaz embernek tartott, akiről azt gondolta, hogy mellette a legtöbbet teheti az országért. – Joci erősen megélte a cigányságát, de ezt humorral, sok öniróniával tette – folytatta Gyurcsány Ferenc. – Szenvedélyesen kiigazított bennünket, ha valamit jobban tudott. Olyan integrálódott cigányként élt, akinek fontos a romák dolga, de nem ez volt az egyetlen ügye. Nem zárkózott be a cigányságába, mint ahogy a magyarságába sem. Európai volt, aki Brüsszelben is feltalálta magát.

Daróczi Dávid szóvivőként elegáns volt, és visszafogott, pontos és higgadt. Olyan otthonosan járt-kelt a Parlamentben, mint aki a süppedős szőnyeget szokta, nem a taknyos gyerekek közül jött a cigánydombról. Mondják: agglegényként is minden este besámfázta a cipőjét. Lehet, hogy sokat kellett mezítláb járnia?

– Nem tudom – mondja a barátja, Batiz András, aki sohasem tudott úgy ruhát választani reggel, hogy ne kelljen rájönnie: a hivatalos eseményeken Joci megint elegánsabb. – De hát ő mindenben olyan igényes volt: filmben, könyvben, ruhában, ételben, emberekben...
– Nőkben?
– Igen, nőkben is. És gondolatokban. És a munkában is.

Mondják, az utóbbi időben elveszítette a lába alól a talajt. Nehezen bírta a rengeteg munka után a relatív tétlenséget, a légüres teret, amely mindenkit körülvesz, aki kiesik a politika formálásának kellős közepéből. Állítólag pszichiáterhez kellett mennie. Anyagi gondjai is lehettek.

– Hajnaltól késő estig dolgozott, zokszó nélkül – idézi fel Gyurcsány Ferenc. – Akkor is, amikor már szinte háborús konfliktusok dúltak a kormányzati központ körül. Daróczi meg sem remegett.

A volt miniszterelnök tehát nem féltette, tudta, hogy volt szóvivője számíthat új szerelmére is. Egyébként: kemény fából faragták azt a fiút. Daróczi bő héttel halála előtt bejelentkezett volt főnökéhez. Megbeszélték az időpontot, de el is halasztották: Gyurcsány házában tűz ütött ki. Sohasem derül ki: kérni ment volna-e, vagy ehhez túl sok volt benne a büszkeség?

– A halálnak nincsen semmilyen tanulsága! Kérlek, az élőről írj, ne a halottról, ne görgessük tovább a találgatásokat! – kérte Batiz András a lobogó mécses felett.

A kereskedelmi tévésztárból, majd kormányszóvivőből lett üzletember szerint a barátjáról azért kell írni, mert sok cigány – és nemcsak cigány – fiatal példája lehetne. Tudniuk érdemes, hogy Joci milyen okos, igényes ember volt. Tudniuk kell, hogy kemény munkával bárhonnan meg lehet érkezni oda, ahol az embert életének nagy feladata várja!

És Daróczi Dávid boldog volt szóvivőként. Nem azért, mert cigány volt. Nem azért, mintha olyan nagyon éppen szóvivő akart volna lenni. Azért, mert megcsinált valamit, amiről előbb úgy gondolta, hogy neki nem sikerülhet.

Zászló lesz a nevéből? Ki tudja – töpreng Kerényi György. – Nem lenne teljesen idegen tőle: szenvedélyes antifasiszta volt.
– Tudja, Ágnes, én azt gondolom, hogy a maga unokatestvére nem cigányként volt szóvivő – feleltem fájdalmas beszélgetésünk során Daróczi Ágnesnek. – Ha munkaőrült volt, ha elegáns, ha esetleg túl szelíd, ha tűzön-vízen át hű maradt Gyurcsányhoz, ez személyesen róla szólt, és nem a népét minősíti így vagy úgy. Ő még celeb is saját jogon lett. Nem a cigány Darócziról írt a bulvár, hanem a volt szóvivőről, a híres díva szerelmeséről.

– Gondolja? Jó lenne hinni, hogy igaza van. Hogy ezt a csodát is megtette az ő habitusa, szakmai tudása, kiállása, színvonala. Mert ha tényleg így van, ő az első cigány, akinek még ez is sikerült.