Dalos György: „Rossz a társadalom minősége”

Én mindig szkeptikus voltam, mert az elejétől fogva két dolgot kérdeztem magamtól: mit hoznak ki ebből a demokráciából maguknak a magyarok, és mit tud kihozni a demokrácia a magyarokból” – mondja Dalos György

A magyar írót olyan regények és történetek tették nemzetközileg ismertté, mint A körülmetélés, A bújócskázó (Der Versteckspieler), Az istenkereső (Der Gottsucher), A Balaton-brigád és legutóbb A közgazdász bukása (2012). A Prófétából producer címen megjelent esszékötete az irodalom szerepének a megváltozását írja le a posztkommunista országokban.

Történészként 2011-ben többek közt megjelentetett egy Gorbacsov-életrajzot, és számos esszében, valamint a Magyarország dióhéjban című könyvben Dalos a magyar történelem és mentalitás kiemelkedő közvetítője a német nyelvterületen.

1943. szeptember 23-án született Budapesten, 1962-1967 között történelmet tanult Moszkvában, 1964-ben jelent meg az első verseskötete, és belépett a kommunista pártba. 1968-ban maoista baloldali elhajlóként börtönbüntetést kapott, ezután fordítóként dolgozott, és csak elvétve jelentek meg publikációi.

Dalos 1977-ben egyik kezdeményezője volt a magyarországi demokratikus mozgalomnak, 1987-ben Bécsbe jött, ahol 1995-ig tartózkodott folyamatosan. 1995-1999 között a berlini „Magyar Ház” igazgatója volt, és ettől az időtől kezdve Berlinben él. 2010-ben az európai közeledés érdekében kifejtett tevékenységéért a Lipcsei Könyvdíjjal tüntették ki.

Standard: Ön 1943 szeptemberében született. Vannak-e még személyes élményei a II. Világháborúról?

Dalos: Annak ellenére, hogy semmiféle háborús emlékképem sincs, 1956-ban, amikor Magyarországon szovjet harckocsikat és a háborúhoz nagyon hasonló helyzetet láttam, akkor az emlékeztetett valamire. Le kellett mennünk a légópincébe, és valamiképpen ez ismerősnek tűnt a számomra. Ez természetesen azzal is összefügg, hogy számos háborús filmet láttunk, és ismertük a korabeli fegyvereket. Azaz én egy háborús gyerek vagyok, még akkor is, hogyha az első tudatos emlékeim csak 1947-ből származnak.

Standard: Mik ezek az első emlékek?

Dalos:1945-ben elvesztettem az apámat, és több zsidó gyermekotthonban nőttem fel, ezekre még nagyon jól emlékezem.

Gyermekotthonban vagyok, tudom, hogy félárva vagyok, a többiek teljesen árvák vagy szintén félárvák – ez is egy háború utáni helyzet volt. Egy csomagból valamiféle édességet kaptunk, és a csomagon az állt, hogy „az amerikai nép ajándéka”. Ez még a diktatúra előtt volt, és visszaemlékszem egy jelenetre: 1947-ben édesanyámmal bemegyek egy sátorba, – parlamenti választás van, az utolsó szabad parlamenti választás.

Standard: Egy alkalommal azt írta, hogy a zsidósághoz való tartozás az ön számára azon emberek történetének az ismeretét jelentette, akik életüket vesztették a holokausztban.

Dalos: A hétvégéket legtöbbször otthon töltöttem, és így gyakran találkoztam a rokonsággal is, habár a holokauszt után a „rokonság” Magyarországon azt jelentette, hogy a távoli rokonság is felértékelődött, mert éppen a közeli rokonok nem létezetek többé. Beszélgetésekkel telt az idő, az 1950-es évek a nagymamák, az anyák és a rokonok elbeszéléseiből álltak, arról beszélgettek, hogy kivel mi történt. Így ez egy olyan birodalom volt, amelyet leginkább már nem létező emberek laktak, de én mégis majdnem személyesen ismertem valamennyijüket. Valamilyen módon mindenki élő személynek tűnt, aki a rokonság körébe tartozott – ezeket az embereket én sohasem láttam, de ismertem az életüket, a szokásaikat.

Standard: Hogyan került Moszkvába?

Dalos: Valamikor az 1950-es évek vége felé barátaimmal csatlakoztam a Kommunista Ifjúsági Szövetséghez. Akkor jelentettem meg az első verseskötetemet, a gimnázium büszkesége voltam; magához hivatott az igazgató, és átnyújtotta a moszkvai egyetemre szóló jelentkezési lapot.

Standard: Valójában mikor vált ironikussá? Hiszen kommunistaként még nem volt az.

Dalos: Lírikusként minden voltam csak ironikus nem, inkább patetikus voltam. Magánemberként mindig a társaság szórakoztatója voltam. Az én-tudatom a humorra és az iróniára épült, költőként hősies harcot vívtam az ilyenfajta viccek ellen. Amikor elkezdtem verseket írni, hirtelen ráébredtem, hogy ez komoly dolog. Az irónia mindenekelőtt öniróniaként fejlődött ki. Ez a ’60-as évek vége felé kezdődött, akkor, amikor hirtelen átláttam a helyzetemet, és kísérletet tettem arra, hogy ebből megfontolt következtetéseket vonjak le. Ez az irónia sok mindentől megmentett, de nem mindentől, ezért aztán természetesen nem is úsztunk meg mindent teljesen sértetlenül. A jövőbe vetett hit elvesztése volt az, ami maradandó törést okozott bennem.

Standard: Mikor vesztette el a jövőbe vetett hitét?

Dalos: Az 1970-es években. Mindig a szocializmus híve voltam, és habár manapság a kommunizmus már csak egy történelmi fogalom a számomra, de annak a szónak, hogy szocializmus még mindig van egy pozitív kicsengése: abban az értelemben, hogy soha nem szerettem a kapitalizmust. A kapitalizmust nem tartom a létező társadalmak legjobbikának. Ha az ember mindazt szemrevételezi, ami részben a saját tevékenységének a következményeként is történt Magyarországon az 1990-es évek után, egyáltalán nincs kellemes érzése.

És most nem a jelenlegi kormányról beszélek. Demokráciát akartunk, le akartuk bontani a diktatúrát, és ez rendjén való volt. De azzal, ami történt, hogy az 1990-es évek kezdetén az emberek tízezrei kerültek nyomorúságos helyzetbe, hogy tömegesen számolták fel a kultúrát azzal az ember nem tud mit kezdeni. Te részese voltál ennek, akartad azt, ami történt. Ez nem kisebb felelősség, mint azoké a kommunistáké, akik azt állították, hogy osztályok nélküli társadalmat akarnak felépíteni. Demokráciát akartam, és most hol vagyunk ettől?

Standard: Az volt a reménye 1989-ben, hogy most egy pozitív fejlődés fog elkezdődni?

Dalos: Szkeptikus voltam, mert akkor már Nyugaton éltem, és láttam a kapitalizmus néhány – elsősorban a kulturális – következményét. Az átlagos magyarnál korábban megismerkedtem a tömegkultúrával. Kétkedő voltam, mert kezdetektől fogva két kérdést tettem fel magamnak: mit hoznak ki a magyarok saját maguknak ebből a demokráciából, és mit tud majd kihozni a demokrácia a magyarokból? Mert minden olyan állítással szemben, hogy véget ér a történelem, biztosra vettem, hogy a történelem még csak most kezdődik el, mégpedig olyan intenzíven, ahogyan korábban még sohasem. A lényegi kérdés nem az, hogy meg tudja-e szilárdítani magát a rendszer, hanem az, hogy mi történik az emberek millióival, akik számára ez az egész egy történelmi stressz helyzetet jelent.

Standard: Fájdalmat okoz-e önnek a jelenlegi magyarországi politikai helyzet?

Dalos:Minél tovább figyelem a magyar eseményeket, annál több problémát veszek észre, mert látom, hogy itt sokkal több megy tönkre, mint hogy egy rossz kormány rossz politikát folytat. Az a benyomásom, hogy lejtőre került a kultúra, és valami borzasztóan rossz irányban fejlődik Magyarországon. Senkit nem vádolok, de azt állítom, hogy még sohasem volt ennyire rossz a társadalom minősége, mint most – és nem csak az államé, hanem az emberi közösségeké is.

Standard: Hiányzik-e önnek az olyan csoportokhoz való tartozás, mint amilyenek egykoron a kommunisták vagy a disszidensek voltak?

Dalos: Nem, nem vágyok már többé egy kollektívához tartozni. És egyébként is Magyarországon soha nem lehet tudni, hogy a manapság létező csoport tagjai holnap beszélnek-e még egymással. Az 50. születésnapomon még hatalmas bulit rendezhettem, és minden régi barátomat meghívtam. A 60.-on egy részük már nem jött el, mert nem akartak találkozni a másik csoporttal, és a 70.-hez közeledve nem vagyok biztos abban, hogy meg akarnám rendezni. A mai társadalom olyan mértékben kettészakadt és skizofrén, hogy inkább kerülöm ezt a csoportot. Kell, hogy az embernek mindig legyen véleménye. Kétségtelen, hogy demokráciában élünk, de ez az egyetlen engedélyezett vélemény sokszínűségéből áll.

Standard: Milyen érzéssel közeledik a 70. születésnaphoz?

Dalos: A 70. életév azt jelenti, hogy az ember már kevesebbet lát maga előtt, mint amennyit megélt. Emiatt az ember úgy próbál kompenzálni, hogy sokkal többet foglalkozik a múlttal, ami szintén előnyős lehet egy író számára. Emellett azt gondolom, hogy koromnál fogva sok dolgot ismerek, és sok mindent átéltem, amelyeket az ifjabb generáció nem ismer. Számomra az írás a visszaemlékezés körébe tartozik. Az is előfordul, hogy az írás során az emlékek önálló életet kezdenek élni, és emiatt úgy emlékszem a dolgokra, ahogyan azok abban a formában sohasem történhettek meg. De ezek is a múlthoz tartoznak, és a múlt az én elbeszéléseimnek a formája. (Cornelius Hell, Album, Der Standard: 2013.09.21/22.)

Fordította: dr. Gonda László