Csapajev bácsi utolsó rohama

Lenin élt, él, és élni fog, a Balaton-közeli kisvárosban – utcaként mindenképp. De Iljics nevét korántsem az érdektelenség tartja fenn: a rendszerváltást – mármint a ’89-est – követően az önkormányzat MSZP–SZDSZ-frakciója javasolta, változtassák a Lenint Lennonra, lépjenek át ezzel a könnyed, önironikus eleganciával abba a másik világba. Az MDF és a kisgazdák támogatása kellett volna a döntéshez – így maradt a Lenin.

Kulcsár Ferenc nyilván értékelte volna ezt, hisz saját beszámolói szerint ő még megszoríthatta az áldott kezet. Még hetven-egynéhány évesen is daliás, jó kiállású férfi volt, tekintélyes bajusszal. Internacionalista múltját, azt, hogy Csapajevvel harcolt a szovjethatalom győzelméért, respektálta a kisváros népe. De mindenki népszerű „Kulcsár bácsija” néhány plecsnin kívül sok hasznát nem látta a végigharcolt éveknek. Afféle szocialista operettfigura volt, akit meghívtak az úttörőcsapatok, KISZ-alapszervezetek egy-egy élménybeszámolóra. Ilyenkor szépen felöltözött, felrakta a kitüntetéseit, és mesélt a daliás időkről – amúgy piacfelügyelőségig vitte.

A történetekben azért akadt itt-ott ellentmondás: egyszer állítólag Csapajev lánya küldött hozzá egy történészt, aki kikérdezte Kulcsár bácsit a vezér haláláról, aki – mint az közismert – Lbiscsenszk város közelében, az Urál folyón próbált sebesülten átúszni, eközben tűnt el 1919. szeptember 5-én. A bácsi viszont állította: még látta a túlsó parton, amint egy ajtóból eszkábált hordágyon viszik... Hivatalos életrajzából ugyanakkor az derül ki, hogy egy sebesülés miatt már korábban kivált a legendás egységből.

A vezér mellett

– Egyszer meghívtuk a marcali laktanya KISZ-szervezetének ünnepségére – idézi fel a régi történetet Fehér János nyugdíjas honvédtiszt, helytörténész. – Persze a Csapajev című filmet vetítettük, s a film közben Kulcsár bácsi egyszer csak felkiáltott: „Az ott én vagyok!” Megállíttatta a filmet, és mutatott egy alakot, aki a vezér mellett lovagolt. Senki nem mert szólni neki, hogy a filmet 1934-ben forgatták, színészekkel... Ettől kezdve olykor – persze szigorúan a háta mögött – Csapajev bácsinak nevezték.
Kulcsár Ferenc már 1916-ban fogságba esett, Murmanszknál vasutat épített, aztán Kazany környékén napszámos volt – ahogy itthon is –, de menekülnie kellett, mert a faluban élő foglyokra valaki ráfogta, hogy felgyújtottak egy házat, ezért majd százhúszukat meglincselték. Elfogták, megszökött, végül kikötött az önkénteseknél, ahol számos magyar szolgált, innen került Csapajev alakulatához.

Nevét, tetteit nem őrzik dokumentumok, így nem meglepő, hogy végül – sebesüléséből felépülve – sok társával együtt 1921-ben hazatérhetett. Marcaliban telepedett le, tímár volt, s 1945-ig szerényen meghúzódott. A megszálló szovjet katonákkal viszont már ragyogóan szót értett. Be is lépett először a szociáldemokrata, majd a kommunista pártba, a helyi pártbizottság tagja lett – kiböjtölte a dicsőséget.

Aztán 1952-ben kizárták a pártból. Hogy ennek volt-e más oka, mint a – főleg a szocdemeket érintő – tagrevízió, kideríthetetlen ma már. Az viszont biztos, hogy 1956-ig a sáncon kívül rekedt, de november elején, az orosz tankok közeledtével – Fehér János és másik beszélgetőtársunk, Gombai Gyula szerint – kiment eléjük a kaposvári útra, és – így őrzi a helyi folklór – neki köszönhető, hogy Marcaliban különösebb atrocitások nélkül zajlott a hatalomátvétel. Újra nyeregben érezte magát, ám némi bosszúvágy is forrhatott benne. Erről az MSZMP megyei bizottságának 1957-es jegyzőkönyve tanúskodik, amelyben bizonyos „Kisdeák elvtársat” az orosz hadsereg tisztjei szovjetellenes magatartással vádolnak. Kisdeák József marcali párttitkár, később a megyei napilap főszerkesztője, azzal védekezik, hogy mindez „Kulcsár műve”, bosszúból – minthogy ő záratta ki ’52-ben – tudatosan elferdítette szavait. Az eredmény: Szirmai Jenő megyei első titkár ékesszóló verdiktje szerint „intézkedést kell tenni az irányban, hogy Marcaliban Kulcsár ne tolmácsoljon”.

Fülemülepör

Ismét a körön kívül – immár véglegesen. Hogy a fentiek mellett ebben volt-e szerepe annak a nyomasztóan abszurd jelentésnek, amely a munkásőrség 1958-as „rendkívüli eseményeit” sorolja fel, benne a megjegyzéssel, hogy „Kulcsár Ferenc pisztolyával hasba lőtt egy volt csendőrt – nem rendkívüli esemény”, nem tudjuk.

Piacfelügyelőként, majd nyugdíjasként éldegélt, némi színt csak az ünnepek vittek az életébe, május elsején jól mutatott a tribünön, a második sorban. Ismerősei és unokája szerint szomszédjával, Budvig János szabómesterrel akkor romlott meg a viszonya, amikor megözvegyülvén újranősült. Klasszikus fülemülepör kerekedett a vitából, egy diófa árnyékán és a telekhatáron kaptak hajba. Szabálysértési ügy lett a tanácson, kisebb kézitusa kíséretében, majd a bíróságon folytatódott a háború. Kulcsár Ferenc minden fronton vereséget szenvedett.

Vlasics Antal bíró ellene ítélt, ráadásul kiderült, hogy Kulcsár még az egyik tanút is megpróbálta befolyásolni. Arra akarta rávenni a tanácsi szabálysértési előadót, hogy ne tegyen említést a dulakodásról.

– Mondtam neki, Kulcsár bácsi, ez nem úgy van – idézi fel A.-né Marika. – És mindent el is mondtam a bíróságon. Attól kezdve én is egy fasiszta voltam, mint a szomszédja, ezt hangoztatta. Az egyetlen szerencsém az volt, hogy aznap – 1973. október 29-én – továbbképzésen voltunk Balatonföldváron. Szünet volt, és az előadó azzal jött vissza, hogy lám, nem is olyan veszélytelen dolog a közigazgatásban dolgozni, mert most kapta a hírt, hogy egy ámokfutó Marcaliban megölte a bírát, de előtte a tanácson keresett valakit halálra. Felálltam, tettem két lépést az ajtó felé, és összeestem.

Tárgyalási nap

Hogy miért éppen 29-én, hetekkel a tárgyalás után szakadt el a cérna, senki nem tudja. Kulcsár Ferenc magához vette engedéllyel tartott pisztolyát – egyesek szerint Zbrojovka volt, mások TT-re emlékeznek –, és berontott Budvig Jánoshoz. „Most megdöglesz, mocskos fasiszta!” – kiáltotta, és szétlőtte az állkapcsát. A szabómester maradandó sérülésekkel bár, de túlélte a lövést. Kulcsár átment a tanácsra, Marikát kereste. Végigjárt minden szobát, majd dolgavégezetlen továbbállt a bíróságra.

– Vlasics bíró úrnak tárgyalási napja volt – emlékszik egykori jegyzőkönyvvezetője, Lengyel Józsefné. – Az első vádlott nem jelent meg, a második tárgyalásra várni kellett. A tárgyaló a földszint hatos, a bíró úr lent maradt az ülnökökkel, én felmentem az irodába. Az első csattanás még nem is tűnt fel, de aztán hallottuk, hogy riadalom támadt a folyosón. Majd eldördült a második lövés. A lépcsőn állva láttuk, ahogy a Kulcsár bácsi kisétál az épületből. A bíró úr – harmincnégy éves volt – egy-két perc múlva meghalt. Az ülnökök kimenekültek a teremből, át a szomszédos szobában lévő ügyészségre. Az ügyész – bár volt fegyvere – az asztal alá bújt félelmében.
Kulcsár innen átballagott a járási pártbizottságra, letette a fegyverét az asztalra, és közölte, „megtisztította Marcalit a fasisztáktól”. Innen vitték el a rendőrök.

Teljes hírzárlatot rendeltek el, így aztán azonnal megindult a legendagyártás. Már napokkal később elterjedt, hogy a gyilkosért egyenesen a szovjet nagykövetségről jöttek, és kivitték a Szovjetunióba, mások úgy tudták, hogy a Kútvölgyi Kórház speciális részlegében helyezték el. Ilyesmiről persze szó sem volt – Kulcsár Ferenc a Markó utcában várta sorsát, amely mai mércével szélvészgyorsan eldőlt: kényszergyógykezelés. Öt hónap múlva halt meg a zárt osztályon. Hogy valóban tébolyult volt-e, vagy sem, ma már kideríthetetlen. Azt nyilván érzékelte, hogy egy harmadosztályú tanácsi káder is többet el tud intézni magának, mint ő, aki a vérét ontotta az eszméért, s talán azt is, hogy összenevetnek a háta mögött.

Titkos jegyzőkönyv

Az esetről továbbra is hallgatni kellett, mindössze egy titkos megyei MSZMP-jegyzőkönyv készült arról, miképp maradhatott nála lőfegyver. A jegyzőkönyv egy hónappal később, „az emberölés kapcsán” keletkezett, s annyi derül ki belőle: egy évvel korábban felmerült, hogy bizonyos elvtársaktól be kellene vonni a pisztolyt, köztük volt Kulcsár Ferenc is. Ezt a járási pártbizottság vezetője, Király Ferenc kezdeményezte a rendőrségnél, helyettese, Bojtor Ferenc pedig a háta mögött – állítólag az érintettek tiltakozása miatt – visszavonta. A jegyzőkönyvből azonban kitetszik, hogy a valódi ok a két helyi pártvezető közti rivalizálás volt – így maradhatott Kulcsárnál a fegyver. Ettől függetlenül a jegyzőkönyv nagyvonalúan megállapítja: „A Kulcsár-ügyben a marcali pártvezetést nem terheli felelősség.”

Betyártörténet

A történet aztán szép lassan feledésbe is merült, a fiatalok közül szinte senki nem emlékszik rá. Kivéve az örökifjú Varnus Xavért, aki a pozsonyi Új Szónak 2002-ben adott interjújában idézi fel a sztorit, kissé posztmodern értelmezésben: „Marcali roppant érdekes, sőt mulatságos hely”, amire a legjobb példa a Kulcsár-ügy. Nála „Kulcsár bácsi... közvetlen kapcsolatban volt Leninnel... megkapta a Szovjetunió Hőse kitüntetést... mint Pelikán elvtárs A tanúban, visszajött, s mikor valami minimális telekvitája támadt a szomszédjával... az ítéletet összeszorított fogakkal meghallgatta, majd hazament, összeállított egy hat főből álló listát, fogta a puskáját, és mind a hat embert szemrebbenés nélkül hasba lőtte. Vlasics bírót, a városi főügyészt és a többieket... majd lefeküdt szunyókálni egyet”.

A színes elbeszélésből kiderül, hogy az orgonaművész maga is hasonló cipőben járt akkoriban: a közeli kis faluban, Varászlón álló házánál neki is pere volt szomszédjával. Talán ezért kerekített ilyen romantikus betyártörténetet: nála a tahonya (!) Vlasics, mint egy liszteszsák, összedőlt, és Kulcsár Ferencnek semmi baja sem lett hat ember megöléséből. Egyenesen a központi bizottság ült össze az ügyben, és utasították a marcali hatóságokat, hogy államigazgatási eljárás keretében mint öngyilkosokat könyveljék el őket. Kulcsár bácsitól pedig a szovjet nagykövet rimánkodta el a puskáját.

Varnus Xavér így fejezi be a mesét: „Amikor elkezdődött az én garázsügyem, sokszor eszembe jutott, hogy istenem, ha élne Kulcsár bácsi, elmennék hozzá, hogy a szomszédom elárulta a munkásmozgalmat. Felírná őt a halállistára, és elindulna hozzá.”
Isten meg – minthogy az a mestersége – nyilván megbocsátja ezt is.