Csak őszintén

Őszintén megmondom önöknek... – kezdte a kormánypárt háromnapos sárvári frakcióüléséről tartott sajtótájékoztatóját Rogán Antal. Ezt azért nem kellett volna. Mert ha Rogán valaha is beszélt őszintén, az biztosan nem az utóbbi két és fél évben esett meg vele, és a trend ezúttal sem változott. Arra a kérdésre, hogy végtére Orbán Viktor honnan vette az IMF hirtelen előkerült, általa most elfogadhatatlannak nevezett kívánságlistáját, a Fidesz frakcióvezetője felettébb „őszintén” elmondta: „Péntek reggel amennyire fáradtan hallottam a miniszterelnök úr rádióinterjúját, megemlítette az Európai Bizottság számára készített dokumentumot. Én ezt nem ismerem.” Majd még hosszan kerülgette a forró kását: ő maga nem látott ugyan olyan írást, amelyben az IMF rögzítette volna mindazt, amire a miniszterelnök hivatkozott, de még emlékszik a korábbi tárgyalásokról, hogy a sajtóban megjelent értesülések azokon elhangzottak. Vagyis úgy csűrte-csavarta a szót, hogy se megerősítenie, se cáfolnia ne kelljen Orbánt, az IMF-ről viszont mégiscsak sejtesse, hogy legutóbbi ittlétekor, bár nem adta írásba, azért megfogalmazta a most neki tulajdonított elvárásokat.

Az egész halandzsát persze nem csupán a frakcióvezető kínos helyzete indokolta. A kormányfő és emberei ugyan egyeztetés nélküli, ám annál valótlanabb kijelentésekkel traktálják a nyilvánosságot, hogy aztán a Fidesz-frakcióra háruljon mindennek a zagyvaságnak politikai alapvetésként való elismerése – de ezt Rogán könnyen abszolválja. Most azonban azzal a számára is komoly problémával találta szembe magát, hogy a tavasszal már sarokszámaiban elfogadott költségvetés egyszerűen tarthatatlan. Nem mintha ezt nem vetítette volna előre minden hozzáértő, de kormánykörökben feltehetőleg abban bíztak – vagy inkább azzal hitegették magukat –, hogy ősszel majd elég lesz az egyes tételeken belül tologatni a számokat. Csakhogy közben Orbán Viktor kitalálta az úgynevezett munkahelyvédelmi programot, és ez a valójában semmilyen igazi gondot meg nem oldó propagandafogás plusz háromszázmilliárddal terheli meg a büdzsét. Ha ehhez hozzávesszük az előzetes makrogazdasági számítások blöffjéből adódó, vagyis hiányzó bevételeket – ezekre utal az Európai Bizottság tapintatos megállapítása, miszerint a magyar kormány „túlzottan optimista” volt –, akkor mintegy hatszázmilliárdos lyuk tátong a jövő évi költségvetésben.

Az őszinte Rogán Antal ehhez képest azt mondta a már említett tájékoztatóján, hogy „jelenlegi formájában tartható” a 2013-as költségvetés, „mindazonáltal elképzelhetőnek tartjuk, hogy az IMF-megállapodás érdekében szükség lehet a módosítására”. Tehát nem az a baj a büdzsével, hogy alapjában hamis, mert eleve alultervezték a kiadásokat, és felül a bevételeket, nem az a baj, hogy az ország gazdasági mutatói a fogyasztástól a növekedésen át a versenyképességig folyamatosan romlottak az utóbbi két évben, és mostanára egyre mélyülő recesszióba kerültünk. Mindettől függetlenül tartható volna a költségvetés, csak hát az a fránya valutaalap az unióval karöltve ránk kényszeríti az egyébként szükségtelen megszorításokat. Ezzel a kétségbeejtően hazug mantrával szemben Varga Mihály mondta ki csakugyan őszintén, hogy az IMF-megállapodás „nem úszható meg”.

Elsősorban azért nem, mert a kormány és kivált a miniszterelnök rég elvesztette a befektetők bizalmát; magyarán, egy szavát sem hiszi el a piacon senki. Az „unortodoxia” közönséges közgazdasági svindli, amit a politikai akarnokság és az ellenségkép kialakításának kényszere mozgat. Amikor Orbán 2010-ben kétharmados támogatottságú mindenhatónak érezve magát, a hétszázalékos hiánycél elfogadtatásáért Brüsszelbe utazott, de azok az egyébként általa mélyen lesajnált bürokraták, akik – szíves közlése szerint – egy kócerájt sem képesek eligazgatni, minden további nélkül elutasították, akkor pszichésen „fixálta”, hogy ezentúl ők az ellenségei. Juszt is bevezette az egykulcsos személyi jövedelemadót, mert az omnipotens nem alkuszik; aztán a kieső bevétel pótlására jöttek a szektorális sarcok, mire a hitelezés leállt, a növekedés befagyott. Mindezt a kudarcot Orbán a „szabadságharc” retorikájával remélte elfedni.

Mára, a fenyegető csődközeli állapotban kénytelen azt mondani, legyen IMF-szerződés, de csak „jó megállapodást köthetünk”. Holott az lehetett volna igazán jó megállapodás, amire 2010-ben lehetőségünk nyílt, csak helyette éppen „kipateroltuk” a valutaalapot. Akkor ugyanis Bajnaiéknak köszönhetően még jobb helyzetben volt a gazdaság; Matolcsy fennhéjázó dilettantizmusa még nem szökkent szárba. És az IMF ellenőrzése alatt ez a rombolás nem is indulhatott volna meg.

Orbán persze most is tart a valutaalap és az unió kontrolljától, de a romló helyzet túllépett rajta; az időhúzás mind veszélyesebb opció. Ezért azt játssza, hogy elutasítva a borzalmas megszorításokat – amelyekről, mint tudjuk, szó sincs –, ha muszáj, végül diadalmasan fogja beadni a derekát.

Megint győztesen áll majd – a gazdaság romjai felett.