Csak hasznosan, célszerűen!

Ha azt mondjuk, hogy azért az arcátlanságnak is vannak határai, akkor felettébb udvariasan reagáltunk Varga Mihálynak arra a kijelentésére, miszerint a kormány IMF-ellenes plakátkampánya „hasznos és célszerű volt”, mert „a lakosságot tájékoztatni kell az őket érintő kérdésekről”. Mint tudjuk, az államtitkár alig néhány nappal korábban a parlamentben elismerte, hogy a valutaalap oly sokat firtatott levele sem a nyugdíjak, sem a bérek, sem a családtámogatások csökkentését nem szabta a hitelmegállapodás feltételéül – márpedig a sajtóban és az utcai transzparenseken közzétett állami hirdetések éppen ezeket az állítólagos követeléseket utasították vissza. A kétszázmillióba került akció olyan lista elvetéséről „tájékoztatta” a lakosságot, amelynek a létezését csak a kormányzat hazudta bele a honi nyilvánosságba, de a valóságban soha nem létezett. Ezt hasznosnak és célszerűnek minősíteni pedig halmozott hazugság, hiszen ismeretes, hogy a félrevezető hirdetések következményeként az IMF közölte: mindaddig nem ad időpontot a tárgyalások folytatására, amíg a magyar kormány nem tesz határozott bizalomerősítő lépéseket a komolyan vehető partneri viszony érdekében.
Varga újabb, igen célszerű kommunikációs bravúrja tehát aligha fogja előmozdítani a szerződés mielőbbi létrejöttét; noha maga Orbán Viktor sietett úgy értelmezni a magyar költségvetésről november 6-án kiadott uniós jelentést, mint amely az utolsó akadályt is elhárította az IMF/EU-hitel útjából. A miniszterelnök persze tisztában van azzal, hogy a hazai használatra változatlanul tovább kultivált népámítás mellett, mintegy annak ellensúlyaként, legalábbis kifelé folyamatosan fenn kell tartania a megállapodás szándékának látszatát, ha egyszer több mint egy éve ezzel a trükkel veszi elejét a forint bedőlésének. De azt már nem hitetheti el a piaccal, hogy az Európai Unió mostani értékelése szerint „az új magyar gazdasági modell működőképes”. Mert ez egyszerűen nem igaz. A büdzsé idei és jövő évi hiánycélja lehet ugyan reális, ám ez csupán becsült eredmény, amelyre akkor kerül majd brüsszeli pecsét, ha a kormány által megadott számok teljesülnek; másrészt a Matolcsy-csomagok a legjobb esetben is a növekedés visszaesésével járnak, ezért 2014-ben már három és fél százalékos hiánnyal kell számolni. A túlzottdeficit-eljárás alól egyelőre tehát nem kerülünk ki, és hiába ismételgeti Orbán, hogy „a magyar gazdaság pénzügyi konszolidációja sikeres”, ezt a propagandaszöveget a mértékadó elemzők egyelőre nem hitelesítik.
És az IMF sem fogja. Mert eleddig is éppen azt kifogásolták, hogy „az új magyar modell”, a büszkén hirdetett unortodoxia megfojtja a gazdasági növekedést, s enélkül nincs igazi konszolidáció, érdemben nem csökkenthető az államadósság, és nem kerülhető el a szociális krízis. Az uniós számítások ugyanezt támasztják alá. Orbán, Varga, Kósa és a többiek hasztalan hivatkoznak arra, hogy „nincs a világon senki, aki előre látná, mi történik 2014-ig” – tudniillik éppen a magyar kormány jövő évre szóló „kiigazításának” természete vetíti előre mindazt, aminek felméréséhez nincs szükség látnoki képességekre, elegendőek az elemi közgazdasági ismeretek. Ha például Matolcsy György az elmúlt években ezeket alkalmazta volna, a nemzetközi szervezetek nem lennének kénytelenek azt tapasztalni, hogy – szemben saját szakértőik számításaival – a nemzetgazdasági miniszter valamennyi előrejelzése hamisnak bizonyult. Orbán napestig eldicsekedhet, hogy a kormány gazdaságpolitikája jó úton jár, és erről „most már papírunk is van”, a rossz hír mégis az, hogy nincs. Már csak azért sincs, mert az a „konszolidáció”, ami a felsőoktatástól az egészségügyön át a kultúráig és a szociális ellátásig jószerével minden társadalmi alrendszert tönkretett, nem kaphat papírt semmiféle sikerről.
Papír érkezett viszont arról, hogy az Európai Bíróság diszkriminatívnak ítélte a magyar bírák idő előtti kényszernyugdíjazását. A média- és a jegybanktörvényt ért korábbi elmarasztalások után itt az újabb politikai blamázs: az unió bizottságának igaza volt, amikor eljárást kezdeményezett a luxembourgi testületnél a magyar kormány ellen. Orbánék most már kitűzhetik gomblyukukba a papírt, amelyen az áll, hogy a gyalázatos törvény nemcsak alkotmányellenes – mint azt az Alkotmánybíróság már kimondta –, hanem az uniós jogot is sérti. És ráadásul ez a papír nem volt váratlan. Pontosan tudták, mit művelnek, amikor elhatározták, hogy levágják a bírói kar nekik nem tetsző felső szeletét, eltávolítva azokat, akiknek elhivatott törvénytiszteletétől leginkább tartottak. Tudták, és nem törődtek a következményekkel. Inkább vállalták a borítékolhatóan elmarasztaló ítéleteket, mert előre eldöntötték, hogy – a jogállam nagyobb dicsőségére – semmiképp nem fogják visszahelyezni posztjukra az egyszer már elbocsátottakat.
Papírjuk tehát arról van, hogy szisztematikusan lerombolják az alkotmányosságot, hogy nem ismerik a politikai tisztesség fogalmát, hogy a demokrácia alapértékei számukra semmit nem jelentenek.
És ezt a papírt immár az egész világ olvashatja.