Cigánysoron - Tíz kilométerre a Balatontól kaszál a szegénység

Társaságunk egyik tagja a szárszói iskolában tanít, most éppen digitálisan. Kör e-mailt küldött, amelyben tudatta, hogy sok gyereknek a környező, a Balaton-parti településeknél szegényebb falujában nincsenek a távtanításhoz szükséges eszközei.

Egy hatgyermekes család van a legnagyobb bajban – mondja, amikor felhívom. Az édesapa elvesztette a munkáját, náluk előbb-utóbb étel sem kerül az asztalra. A legnagyobb fiú 15 éves, a kaposvári tehetséggondozó gimnáziumba jár, a szülei nagyon büszkék rá. A legkisebb féléves, a többiek mint az orgonasípok, köztük egy tízéves forma ikerpár is. A fiú eleven, mint a tűz, sorra nyerné az iskolai versmondó versenyeket, amennyiben részt vehetne rajtuk, de a tanítás végén túl korán indul vissza a busz falujába. Ha a verseny miatt lekési, legközelebb csak este juthat haza.

Az egyik földvári háziorvos révén az azonnali segítség még aznap eljut hozzájuk. Lesz étel is az ebédhez, a vacsorához. Már csak laptop kéne. Telefon Iványi Gáboréknak az Oltalomhoz, a Dankó utcába, tíz perc múltán jön is a válasz: másnap, amikor úgyis megyek hozzájuk önkénteskedni (kisbusszal ételt és tisztítószereket szállítok Nyíregyházára és Kisvárdára az ottani szegényeknek), megkapom, és vihetem a gépeket.

Sorra gyűlnek a segélykérések. Nekem is szólnak,

a környéken egy cigány asszony egyedül neveli az unokáját, nehéz helyzetben vannak.

Nosza, készítek egy csomagot: liszt, cukor, olaj, krumpli, hagyma, rizs, tészta, felvágott, a gyereknek egy kis édesség. Odaérek, nyitott a kapu, kopogok. Takaros asszony nyit ajtót, nehéz a korát megbecsülni.

– Ételt hoztam – nyújtom a pakkot.

– Jaj, áldja meg az isten! – fogad hálálkodva. Köszöni szépen, de az ételcsomagot vigyük másnak, enniük egyelőre van mit, azt mindig kispórolják. Biztos akad valaki más, aki rászorul. Náluk a gyerek számítógépe romlott el, pedig az iskolához kellene.

– Meg lehet javítani? – kérdem.

– Hívtuk a szerelőt, de a mi környékünkre nem jön el.

Jó fél órát beszélgetünk, újra és újra a kisunokára terelődik a szó. Nagyon büszke rá. Megígérem, hogy az Iványi-féle adományból hozok egy gépet. Másnap meg is kapom az Oltalom adományait: két régi asztali gép, egy laptop és egy mobiltelefon. Marianna, a tanárnő, telefonon irányít: egy hatgyerekes családnak kell egy laptop, egy asztali gép, meg a telefon. Már megnézték, elfér a takarosan berendezett kis házban. Néhány gyors telefon, sikerül megoldani, hogy az előbbi helyen megjavítsák a nagymama unokájának laptopját, a megmaradt gépre a falu végén, egy másik cigány családnak lenne szüksége.

– Ne ijedj meg, egy fészerben laknak, jóravaló emberek – szól az instrukció.

A porta mélyen az út szintje alatt áll. A gyerek osztályfőnökének asztalos férje csinált ajtót a házukra, hogy legyen valami, ami a hidegnek útját állja. Megállok, sovány, kortalan cigány asszony jön felém, oldalán tízévesnek látszó, csillogó szemű, illedelmes fiúcskával. A mélynyomor nyomasztó látványától a szó elakad bennem. Ki gondolná, hogy tíz kilométerre a Balatontól így kaszál a szegénység?

– Van internetjük? – teszem fel az ostoba kérdést, pedig látom, hogy villany sincs a házban.

– Nekünk nincs – mondja az asszony. – De az utca másik végén lakik a testvérem, nekik van áramuk is, meg internetjük, oda megy majd tanulni a gyerek.

– Hogyan élnek? – teszem fel zavaromban a másik hülye kérdést.

– Megvagyunk. Néha akad munka, olyankor a párom és a nagyfiam is dolgozik.

Nincs semmi panasz a hangjában, csak a csendes, reménytelen beletörődés.

Hosszú hallgatás után a kisfiú rám néz, és halkan, szomorúan megkérdezi:

– Bácsi kérem, mikor kell ezt a szép számítógépet visszaadnunk?

– Ez a tiétek. Örökre.

A jó hírre egy barna bőrű kis angyal békessége ül ki az arcára.