Bűn és büntetés – Gyekiczki kiállítást szervezett, Pápának hatmilliót fizetett
A kiállítás emlékanyaga „elfeledett szomszédaink”, a pápai zsidó közösség múltját idézi. Ahogy az alcím is sugallja, „családokat, sorsokat, történeteket” mutatnak be a tablók a pápai zsidóság két évszázadából. A kétszáz év sok tekintetben fiktív és mitológiai. 1714-ben, néhány évvel a török hódoltság felszámolása után Pápán már fölbukkannak zsidók. A feljegyzések szerint a belső várban már állt egy pórias, földszintes imaház is. 1743-ban a Salétrom (ma Batsányi) utcában igazi zsinagóga épült, maga a hitközség 1748-ban, Esterházy Ferenc gróf védlevele alapján alakult meg. A néhány tucat fős közösség a Habsburg Birodalom szomszédos tartományaiból, Morvaország, Alsó-Ausztria felől érkezett, hogy kihasználja az újjáépítésből adódó gazdasági lehetőségeket. Az alapító okirat szerint 1748-ban szerződtek egymással a felek, a zsidó közösség elöljárói és a városban joghatósággal bíró Esterházy Ferenc gróf képviselői, és megállapították, hogy a védlevél (Schutzbrief) szellemében a letelepedő zsidók közösségként, az évente fizetendő védelmi pénz (Schutzgeld) fejében a földesúr védelmét élvezik. Az együttműködés módja az lesz, hogy a közösség által megválasztott bíró és a földesúr számtartója vitás ügyekben együtt döntenek. A levél szerint „a Mózes-hitűek” nyithatnak imaházat, temetőt, választhatnak kántort, rabbit és tanítót. Bort mérhetnek (ez lényeges jog), ügyeikben maguk intézkedhetnek. Hogy a Schutzbrief a kor szokása szerint megfelelő alap volt, igazolja a város vonzó aurája. Ebből a magból nőtt ki a 20. századra a 2700 fősre duzzadó pápai zsidó közösség. (Ez a 2700-as létszám akkor a város lakosságának húsz százalékát tette ki.) A legszomorúbb és legpontosabb statisztika a holokauszt statisztikája. Pápán a három szomszédos járással (Ajka, Zirc, Pápa) együtt a vasúthoz közel eső Hungária műtrágyaüzem telepéről 1944. június végén, július elején 3500 helyi polgárt szállítottak Auschwitzba.
A zsinagóga építése 1841-ben kezdődött. Az épület a református kollégium utcájában, a mai Petőfi Sándor utcában kapott helyet. Az építkezés kezdeteit láthatta Petőfi is, aki ezekben az években a pápai kollégiumba járt, és a zsinagógától kétháznyira bérelt ki egy szobát. Az építkezéshez a patrónus, Esterházy Pál százezer téglával járult hozzá. A két kezdeményező Schlesinger Lipót pipagyáros és Feitel Mór pápai tisztiorvos volt. Az épületet öt év múlva, 1846-ban a frissen választott rabbi, Lőw Lipót magyar nyelvű beszédben avatta fel. 1944 után a zsinagógát újraavatták, de közönség már nem volt, a város tulajdona lett, a szovjetek textilbálák raktározására használták, negyven év alatt leromlott, tönkrement.
A történelmen van időnk hosszabban eltűnődni Pápa felé, a fehér buszban. Gyekiczki András kiállításszervezőt kíséri a kis csapat, a Pázsit (Pápai Zsidók Társasága) civil egyesület tagsága. Ők jelen lehettek a 2012-es időszakos kiállítás megnyitóján is, most eljöttek az idők romlását nézni. A Pázsit annyira civil, hogy nemhogy költségvetése, alapító okirata sincs. Az emlékezés, a gyász nehézkedési ereje tartja őket össze. Ha találkoznak, beszélgetnek, Gyekiczkinek az anyaggyűjtésben segítettek, éppúgy, mint később a hatmilliós bírság közadakozásból történő megfizetésében. Ennyit Pápa városa és a dicső múlt mindenképpen megér. Hol innen, hol onnan jelentkezik egy-egy távoli unokahúg a tanti fényképalbumával, expolitikusokat, érdekes embereket invitálnak beszélgetni, járt náluk többek között Kuncze Gábor, készül hozzájuk Király Júlia is. Az útra csatlakozott hozzánk Závada Pál is, érdeklődő szimpatizánsként. Fotósunk, Simon Márk szintén pápai. Az egyesület vezetőjét Pápai Juditnak hívják, e sorok szerzője Pápán született. Majdnem mindenki pápai. A ködös mélabú persze így is indokolt. A helyi zsidók életét bemutató kiállítást valamiért nem nagyon kedveli szívünk városa, Pápa, legfőképp annak hivatalossága.
Nevek, arcok kavarognak a ködben. Pápán az idők során tizennégy hetilap működött, volt olyan év, mikor egyszerre négy is. Híres pápai Rózsa (Rosenthal) Miklós, az első neves képzőművészeti szakíró, ő kalauzolta Sissi királynét, amikor Pesten járt, hogy megnézze Munkácsy Ecce Homo!-ját. Ő készített először interjút Marc Chagall-lal. Élete végéig a pápai lapok közkedvelt publicistája volt. Anyja, Rosenthal Mórné Weiner Franciska a helyi szüfrazsettmozgalom szervezője és anyja, a harcos „modern nőiség” pápai patrónusa, a helyi leányegyesületek alapítója. Franciskáról már akkor állították, ha ő lett volna Pápa legelső női polgármestere (azóta sincs ilyen), a városban bevezetik a villanyvilágítást, vízszolgáltatást. Utóbbiakat a pápaiak úgy-ahogy el tudták képzelni, de hogy női polgármesterük legyen, azt lehetetlennek tartották.
Közben megérkezünk. Hideg van, és szutyok, méla depresszióban fürdik a város. Maga a zsinagóga a földbe süppedt házacskák fölött akkora, mint egy bálna. Harag ne essék ebből, nem is szép. Nem is olyannak szánták. Védelemre és szilárdságra. Klasszicista stílusban épült, vaskos és impozáns tömb, az öt kaput korinthoszi oszlopok tartják. Belmagassága 19,6 méter, az imateret két belső karzat öleli körül, a fénykorban az imatérben hétszáz férfiú foglalhatott helyet. A karzatok díszes vaskorlátait már a háború alatt elvitték, szétszabdalták. A homlokzat omlik-romlik, belül a festés megkopott, az oszlopsoron a leveles ornamentika hullik-mállik. És hideg van, mint egy barlangban. Gyerekkoromban nagynénémmel bevetődtünk néha Pápára piacolni. A zsinagóga néma tömbje azonnal feltűnt.
– Mit nézel? Zárva van – legyintett néném.
– Miért? – kérdeztem.
– Elutaztak – mondta Bözsi, nem akarván magyarázatokba keveredni.
A kiállítás gondolata Gyekiczki Andrást régóta foglalkoztatta. Ifjúkorában húsz évet töltött Pápán, s mindig érezte, gyanúsan „lötyög” ez a város a megkomponált, urbánus térben. Valami eltűnt innen. De mi? A romosodó zsinagóga kiáltó, magányos mementó. 2010 körül kezdte gyűjteni az anyagot, a dokumentumokat, fotókat, iratokat. 2012 júliusában nyílt meg a kiállítás, amelyet Elfeledett szomszédok – Családok, sorsok, történetek a pápai zsidóság két évszázadából címmel dokumentumokból, a felkutatható képanyagból a Pápa és Környéke Zsidó Kulturális Hagyományőrző Egyesület menedzselt.
Az igazság persze az, hogy a szervező nem is akart a vezetéssel közösködni. Zavarhatták a politikai átfedések, és őket is zavarta maga Gyekiczki. A jogász 1988 és 1990 között a Bibó Szakkollégium igazgatójaként Orbán környezetében, fideszesként indult, a kilencvenes évek elején „átállt” az SZDSZ-hez, előbb Kuncze belügyminiszter, 2006 után Demszky Gábor kabinetfőnöke volt. Ilyesmit Orbánéknál nem szoktak megbocsátani. Gyekiczkit idegesíthették az önkormányzati emberek szónoki taplóságai. Az egyik holokausztmegemlékezésen a díszszónok azon érzelgett, milyen égbekiáltó igaztalanság volt a gyermekeket is deportálni, akik „valószínűleg semmiről sem tehettek”. A szülők nyilván igen.
A kiállítás nagy siker volt, a látványterv Rajk László egyik utolsó munkája, három hónap alatt tizenkétezren látták, Pápáról eljutott Budapestre, Washingtonba, Los Angelesbe. A sikeren vérszemet kapva Áldozó Tamás polgármester (Fidesz–KDNP) megkereste Gyekiczki Andrást, mondván, nem olyan nagy dolog ebből állandó tárlatot kreálni, szép és nem drága, az anyagot ki kellene bővíteni, az emberminisztériumtól pár millió forintot lehetne igényelni (kaptak 18 milliót), egy normális szerződést kellene kötni, és méltó lenne a holokauszt-évfordulóra. A munkában Gyekiczkiéknek kiváló partnerük akadt egy helyi erőben, a lelkes amatőr történész Simon Zsoltban, aki a zsinagógában teremőri feladatokat látott el a városmarketingért felelős önkormányzati cég alkalmazottjaként.
Gyekiczkinek már az gyanús volt, miért ragaszkodik az önkormányzat a szerződéskötéskor mindenáron határidőhöz. Maga az Emmi a pénz odaítélésekor nem támasztott időbeli feltételt. A helyi megbízottal a viszony később fokozatosan romlott. Simon bizonyos összeget kért, majd az információs csatornák váratlanul lefagytak. A végkifejlet annyira pitiáner, amennyire magyar földön lehet. A nagy meglepetés az önkormányzat által követelt késedelmi díj igénybejelentése és a per volt.
– Igen, el is ismertem – mondja Gyekiczki András –, hogy a bekövetkezett nehézségek miatt a határidőhöz képest az anyag leszállítása 56 napot késett. Nem is hiszem, hogy érdekelte őket. Nem hiszem, hogy a kiállítás sikere, a tény, hogy Pápa városa felkerülhetne a világ kulturális térképére, a legkevésbé is izgatta volna őket. A telefont fel sem emelték, peren kívüli egyezségre hajlandóságot nem mutattak. Pénzt akartak. Nyertek.
Áldozó Tamás polgármester a sajtónak a témát nem hajlandó kommentálni. Az önkormányzat végül is nyert az ügyleten. Az Emmitől kapott 18 milliót. Gyekiczki (voltaképpen az egykori pápai zsidók) gyűjtött nekik hatmilliót. Áldozó szerint Gyekiczki késett, mártírt játszik, a kiállítás a pénz megérkezésének napján megnyílt.
És valóban megnyílt. A világítás gyérecske, az önkormányzat jó gazdaként a kisteljesítményű izzók nagy barátja. A plafonra erősített, megdöbbentően szép „szellemképfotók” eltűntek. Hideg van, és a légkör is fogvacogtató. A teremőr (ő lenne a nevezetes Simon) és Gyekiczki össze is tűznek. A kiállítás szervezője a szellemképeket hiányolja. A rózsaablak, amely a látványterv része, nincs kivilágítva. Katasztrófa az egész.
– Te szerződtél a városházával, nem én. Kérj időpontot. Egyébként meg felejts el – mondja kurtán Simon. Kasszírozza az ötszáz forintokat, a jegyek árát, és villámgyorsan távozik. Jobb, ha mi is megyünk. Magára hagyjuk Fischer Jenő hadapródőrmester-jelöltet, aki egy képen az albán frontra készül, s akinek családja 55 holdon gazdálkodott. A tablón mellékelve az őrmester szabadságos levele. Az oszlopsorok között őrzi titkát Altmann Bernát, aki valaha nőül vette a mellette álló Moskovitz Herminát. Mellettük sok gyerek. Altmann Bernátot járókelők jelentették fel, mert üzletéből kilépve nem tűzte ki a sárga csillagot. Fried Samut, aki mosodát üzemeltetett a Salétrom és a Kalap utca sarkán. Schäffer Frigyes MÁV-főintézőt, aki zsidó származása ellenére állomásfőnöki rangot nyerhetett Veszprémvarsányban. A MÁV egyébként tényleg működött. A pápai közösség június 30. és július 3. között szállt fel „arra az utolsó vonatra”. A városba háromezer-ötszáz ember közül háromszáz térhetett vissza. A túlélők számát ma már képtelenség megállapítani, mert többen messze elkerülték gyermekkoruk városát. Volt, aki vöröskeresztes akció révén Svédországba került, s onnan ment tovább Izraelbe. Volt, aki Pestre ment. Maga a kiállítás, a tablókon látható képanyag nem is a holokausztról szól. Ez Pápáról szól.
