Búcsúszimfónia

Aztán megint csöngött a telefon. Ugyanaz a hang. „Hidd el, én vagyok – mondta –, itt állok Münchenben a városháza előtt.” Mondott még néhány dolgot, ami valószínűsítette, hogy valóban ő az. „Jó, odamegyek – mondtam –, de miről ismerlek meg?” Nevetve válaszolt: „Én vagyok a legtopisabb.” Megismertem.

Ennek huszonhárom éve. Demszky Gábor azóta nagy karriert futott be. Ötször választották Budapest főpolgármesterévé. Őt, személy szerint. Pártjának, az SZDSZ-nek soha nem volt többsége a városházán. Mégis ő lett a főpolgármester. Nem vesztett választást. Az évek során nyert Schmitt Pál és Latorcai János ellen, akiket az egész jobboldal támogatott. Győzött az MSZP-s Baráth Etelével, valamint a „semleges” Tarlós Istvánnal szemben is. Ő a rendszerváltás utáni Magyarország legsikeresebb politikusa. Húsz év egy világváros élén nemcsak nálunk, Európában is egyedülálló teljesítmény.

Főpolgármesterré választása után gyakran találkoztam vele nemzetközi konferenciákon Brüsszelben, Bécsben, Münchenben és persze itt, Budapesten. Örömmel láttam, hogy az egykori demokratikus ellenzék legendás („topis”) alakja milyen jól mozog a nemzetközi diplomácia síkos parkettáján. Könnyedén társalog, mond beszédet angolul, németül. Most szeptemberben Toledóban, az EU miniszteri találkozóján ő terjesztette elő az uniós polgármesterek javaslatát a várostámogatásról a 2013–2020 közötti, előreláthatólag nagyon szoros költségvetési periódusra. A konferencia után a résztvevők úgy búcsúztak tőle, mint az európai városatyák doyenjétől. Utódjának, Tarlós Istvánnak nemzetközi téren lesz legnehezebb pótolnia Demszkyt.

A főpolgármester itthoni búcsúztatása ígéretesen kezdődött.

Szeptember 14-én multimédiás kiállítás nyílt a Budapesti Történeti Múzeumban a főváros húsz évéről, az 1990 és 2010 közötti időszakról. A látványtervet az a Kossuth-díjas Rajk László készítette, aki annak idején együtt nyomtatta a szamizdat kiadványokat Demszkyvel. A műfaj egyedülálló Magyarországon. Az ember megérint Budapest térképén egy pontot, és megjelenik, hogy mi történt ott az elmúlt húsz évben.

A lelkesedésemet egy ott hallott történet hűtötte. Az előkészületek során a múzeum egyik vezetője azt javasolta, hogy ne Demszky nyissa meg a kiállítást, sőt, lehetőleg ne is legyen jelen azon a bemutatón, amelynek tárgya az ő húszéves főpolgármesteri tevékenysége. A javaslatot elvetették, de az, hogy ez egyáltalán előfordult, tükrözi a félelmet, amely az ország bizonyos köreiben uralkodik. Akik hivatalban vannak – még ha nem politikaiban is –, nem mernek kiállni egy olyan ember mellett, akiről köztudomású, hogy a jelenlegi kormány nem kedveli. Féltik az állásukat. Tudják, esetleges elbocsátásukat még csak meg sem kell indokolni.

Egyébként a kormány véleményét Demszkyről az is mutatja, hogy amikor a főpolgármester húsz év után búcsúzott a fővárosi közgyűléstől, a Fidesz frakcióvezetője, Tarlós István elhagyta a termet. Helyettese pedig az emelkedett pillanatban megfenyegette Demszkyt: „A Fidesz meg fogja találni a módját, hogy nyilvánosan értékelje a főpolgármester elmúlt húsz évét.”

A főváros kiadott egy szép, ötszáz oldalas kötetet az elmúlt húsz év történetéről. Szinte napról napra számol be Budapest eseményeiről. A közvetlen, meleg hangú bevezetőt Konrád György írta. Az olvasó sok olyan dolgot tud meg, amely elsikkadt a napi vitákban. Például, hogy a Városháza negyvenhét kötetet adott ki A mi Budapestünk gyűjtőcímmel. Felsorolja a Budapest Nagydíj kitüntetettjeit. (Köztük Kertész Imre, Kurtág György, Ascher Tamás, Günter Grass, Jorge Semprún, Umberto Eco, Amos Oz.) A kötet végén Demszky foglalja össze, hogyan látja, értékeli főpolgármesterségének húsz évét. Egyik fő hibájaként említi, hogy megpályázta 2004-ben az SZDSZ elnöki címét. Rosszabb, hogy el is nyerte – jegyzi meg.

Azt már én teszem hozzá, hogy ebből az időből származik az a mondása, amely szerint az SZDSZ-nek egyforma távolságot kell tartani a Fidesztől és az MSZP-től. Úgy gondolom, hogy ez a szándék már akkor is irreális volt. Ráadásul magára haragította a szocialistákat és a balliberális sajtót. Elfelejtődik viszont, hogy vezető magyar politikus szájából ez volt az egyetlen olyan kijelentés, amely megpróbálta áthidalni a jobb- és a baloldal közötti szakadékot. Igyekezett enyhíteni a mára elfajult gyűlölködést, amely társadalmi katasztrófához vezethet.

Egyik legjelentősebb tettének a csepeli víztisztító megépítését tekinti. Budapestről ma tiszta víz jut a Dunába és a Fekete-tengerbe! – írja. Hivatali idején a legtöbb vitát a 4-es metró építése váltotta ki. Való igaz, ennél sok hiba történt, és ebben megvolt a szerepe Demszkynek is, de ne feledjük, hogy a metró első szakasza már régen elkészült volna, ha az első Orbán-kormány nem állíttatja le öt évre az építkezést.

Viszont egy fontos téren nem történt előrelépés a Demszky-korszakban. Nem rendezték a hatalmi viszonyt a kerületi polgármesterek és a főváros között. A pártokhoz kötődő kerületi kiskirályok húsz éve akadályozzák az egységes tervezést a fővárosban. Ez még a rendszerváltás korának hibája, amelynek Demszky is szereplője volt.

A kétharmados Fidesz-többségnek most meglenne a lehetősége arra, hogy megváltoztassa ezt a szerencsétlen, Európában egyedülálló helyzetet.

Demszky érdemei közé sorolhatjuk, hogy főpolgármestersége idején Budapest Európa egyik legvirágzóbb kulturális városa lett. Színházi és zenei élete, az egymást követő rangos kiállítások felveszik a versenyt a kontinens bármelyik városáéval.

Vasárnap, a választási eredményekre váró baráti társaságban odalépett Demszkyhez egyik ismerőse, és fekete humorral azt mondta: „Jó az, Gábor, hogy most több időd lesz. A médiatörvény után újrainduló szamizdatnak szüksége lesz jó szakemberekre.”

Remélem, itt azért még nem tartunk.