Bevándorlók

– A párizsi merényletek után a hazai vitákban szokás szerint felosztották a terepet bal és jobb térfélre, ebből lett aztán a bevándorlás feltétlen dicsőítése, illetve a vele szembeni félelemkeltés. Tiszta kép a valóságos problémákról nincs. Nyugtasson meg, hogy azért még lehet.

– Az csak a magyar belpolitika sajátossága, hogy a bevándorlókérdést a hazai ideológiai megosztottság szempontjából nézi, és ezt vetíti ki egész Európára. Holott ez bonyolultabb. Nagyon leegyszerűsítve: a bevándorlókkal kapcsolatban két fő megközelítés van. Az egyik a hasonlóvá tételen alapul, a másik pedig a kulturális különbözőségek megőrzésén. Az utóbbin belül például ugyanúgy a kultúrák elkülönülését eredményezi a szélsőjobboldal rasszizmusa, mint az a túlhajtott multikulturalizmus, amelyet itthon gyakran a liberalizmussal azonosítanak. Holott sok liberális is kritizálja a multikulturális politikát. Azt sem árt tisztázni, hogy „multikultiról” kétféle értelemben beszélhetünk. Egyrészt ezzel a szóval írjuk le a tényt, hogy egy országban több kultúra él együtt, másrészt olyan politikát értünk rajta, amely aktívan elősegíti a társadalom kulturális sokféleségét.

– 2010-ben Angela Merkel konzervatív politikusként kijelentette, hogy a multikultinak márpedig vége. Aztán pár hete – változatlanul konzervatív politikusként – már azt mondta, hogy Németország feltételekkel, de igenis várja a bevándorlókat. Ez így együtt rendben van?

– Igen, mert nem ugyanarra vonatkozik. A multikulti-politikát bírálva azt hangsúlyozta, hogy szükség van a bevándorlók erősebb integrációjára, majd Özillel, a török származású német focistával fotózkodott. A bevándorlás megakadályozásáról Merkel viszont sosem beszélt, mert tisztában van azzal, hogy leállíthatatlan folyamat. Egyébként éppen ezért a bevándorlásból fakadó konfliktusok sem szüntethetők meg, legfeljebb kezelhetők. A terror kérdését ettől elválasztva, biztonságpolitikai kérdésnek kell tekinteni. A két dolgot nem szabad összemosni, mert az a terroristák kezére játszik. Ők ugyanis konfliktust akarnak generálni, lehetőleg minél nagyobb társadalmi csoportok között.

– Az átlagos magyar vagy cseh, román polgár – akit szerencsére nem sújtanak merényletek – úgy látja, hogy már megint az iszlámmal van baj. Nem csak politikai elköteleződés kérdése, hogy a terror sokak szemében azonossá váljon egy vallással.

– De Franciaországban tudják, hogy az egyik meggyilkolt rendőr muszlim volt, és a kóser boltban túszokat mentő ember is az iszlám híve. Számomra egyébként az is kérdés, hogy az elkövetők valóban hívők voltak-e, vagy csak ürügy volt számukra a vallás. A Coulibaly nevű terrorista például megjárta a börtönt, és ott vette fel az iszlámot. Az egyik Kouachi fivér korábban rapper is volt, és az egyik dalában gyalázta az iszlám vallást. Miről beszélünk? Ez ugyanolyan, mintha a Norvégiában keresztény fiatalokat gyilkoló Breivik tettét kivetítenénk minden keresztényre.

– Térjünk vissza arra a kérdésre, hogy Nyugat-Európában hogyan kezelik a bevándorlókérdést. A hasonlóvá tétel és a különbségek erősítésének két gyakorlatát említette. Úgy tűnik, egyik sem volt túlságosan sikeres.

– Mert vagy nem foglalkoztak a problémákkal, vagy a doktrinerség hibájába estek. A homogén társadalom nagyon ritka, az erre irányuló kísérletek bukásra vannak ítélve. Ami pedig a kulturális különbségek megőrzését, a multikulturális közeg fenntartását illeti, azt időnként szintén eltúlozták. Nagy-Britannia és Hollandia például teljes támogatási politikát épített erre, egy közösség akkor juthatott pénzügyi segítséghez, ha a maga kultúráját kifejezetten elkülönülve gyakorolta, ami persze lehetetlenné tette az integrációt. Ez a rendszer működött még akkor is, ha a kisebbségek nem nagyon akarták, de az anyagi előnyök a kulturális gettósodást ösztönözték.

(A teljes írás a 168 Óra hetilap legfrissebb számában olvasható.)