Békítő misszió

Nehézkesen nyílik a mélykék vaskapu, felcsikordul a dermedt baracskai puszta. A börtönrácson túl élénkül csak a zaj. Ahová tartunk, abban az épületben szabadon járhatnak a rabok a folyosón.

A kápolnában már vár minket Szénási Jonathan börtönlelkész. Benyit az egyik rab, most talán inkább a kíváncsiság hajtja, de mondja a lelkész, istentiszteletekre, csoportos foglalkozásokra mindig sokan jönnek.

Szénási Jonathan zsibongóból alakította ki a saroknyi teret, ahol tisztulhat a múlt, oldható a monoton jelen. Az imaterem „variálható”: moszlimok és zsidók is imádkozhatnak itt a hivatalos istentiszteleti időkön kívül. Tárlatokat és rendezvényeket is tartanak: volt már Raoul Wallenberg-emlékkiállítás és Holokauszt-emléknap is.

Hogy milyen fontos az elfogadás, a békés együttélés – már gyerekkorában megtanulta a lelkész. A vértesaljai Vereb falu házában – ahol felnőtt – együtt ebédeltek a családdal az alkalmi munkát vállaló vándorcigányok. Lelkész édesapja és a lelkészdiplomával anyagi kényszerből tejbegyűjtőként dolgozó édesanyja szolgálta ki őket.

A hetvenes években korlátok és kiskapuk között teltek mindennapjaik. A falu közepén még hentesbolt is volt – csak épp hús nélkül.

– De húsvét előtt mindig csoda történt – mosolyog gyerekkora történetén –, ugyanis véletlenül épp akkor két tehén mindig lábát törte. A kényszervágást követően úgy döntött a hatóság: nincs mit tenni, szét kell osztani a faluban a húst. Minden családnak jutott egy-két kiló.

Szülei aztán Debrecenbe küldték, a református gimnáziumba. Vallásos elmélyülés helyett lázadt az első középiskolás években. Anarchista volt, profán életcélokat talált magának. Úgy döntött: kamionsofőr lesz. Elhagyja az országot, letelepszik külföldön.

Kollégiumi szobatársa térítette vissza a valláshoz, aki egy budapesti elitgimnáziumból jött, ahol „rendszeridegen” létére nem érettségizhetett volna. „Súgtak” az édesanyjának: vigye a gyerekét egyházi iskolába.

– Sokat beszélgettünk, győzködött, hogy az Istennel való kapcsolat mélyebb és valódibb néhány liturgikus szövegnél. Később krízisbe került az életem, s megadtam magam az isteni akaratnak. Azt mondogattam, ha létezik, megmutatja magát. És megmutatta. Kikerültem a gödörből, megtértem Istenhez.
Társaival többször járt Erdélyben, Bibliát csempésztek át a határon. Egyikük fennakadt a Securitate hálóján. Kényszervallatásra vitték, injekciózták, hogy beszéljen. Az injekcióktól szétesett a mája, nem sokkal később meghalt.

– Ma is megrémiszt: egyáltalán nem számoltunk a következményekkel. Csak az érdekelt, hogy a missziót sikeresen véghezvigyük.

Két évvel megtérése után, 1979-ben megismerkedett egy idős izraeli asszonnyal, Margalettel. Azonnal megtalálták a közös hangot és a közös célt is. Programokat szerveztek zsidóknak és keresztényeknek beszélgetésekkel és diavetítésekkel. A lelkész még abban az évben kapcsolatba került az Olajfák Hegye Bibliatársulattal, amely jeruzsálemi konferenciára hívta. Négy évet kellett várnia az útlevélre. „Apró észrevételt” fűztek hozzá, amikor végre megkapta: többé ne jöjjön haza. De visszatért.

Már Kápolnásnyék lelkészeként, hittanóráin figyelt fel a gyerekek szófordulatára: megyünk a „zsidóba” játszani. Megtudta: a település zsidó temetőjében mindent elborított a gaz, és a gyerekek ott, a dzsumbujban bújócskáznak. Már meg is volt a „békítő misszió” következő stációja. Engedélyt kapott a Magyar Izraeliták Országos Szövetségétől: néhány gyerekkel rendbe tették a temetőt.

Adta magát a vallásközi táborok ötlete, amelyeket a rendszerváltást követően hét éven át szervezett a zsidó közösség egyik vezetőjével. Felekezeti újságokban hirdettek. Már első évben a Kárpát-medence egész területéről érkeztek keresztények, zsidók és moszlimok. Második évtől már a világ legkülönbözőbb pontjairól is, Oroszországtól Hollandiáig és Szudánig. Egyetemistáknak és középiskolás diákoknak szólt a program – beszélgetésekkel, felekezeti foglalkozásokkal –, de egyszer két nyolcvanhét éves férfi is bekéredzkedett közéjük.

Aztán a kilencvenes évek végén minden megváltozott, amikor tatabányai lelkésztársa hívta. Szinte könyörgött: látogasson meg Baracskán egy fiút a gyülekezetéből. Aki, miután megtért, feljelentette magát, mert nem hagyta nyugodni lelkiismerete egy korábban elkövetett sikkasztás miatt. Tanúként az általa megnevezett károsultakat idézték be. A bíróságon a károsultak nem „vallották be”, hogy valaha is kölcsönadtak volna a fiúnak. Sőt, volt, aki egyenesen azt állította: sosem találkoztak. De hiába az ismerősök „mentőakciója”, a fiú Baracskára került – néhány héttel első gyermeke születése után.

Szénási egy éven át minden második héten elment a fiúhoz. Komoly lelki támaszt adtak neki a látogatások. A börtön nevelői kérték Szénásit, jöjjön el másokhoz is, vezessen csoportos foglalkozásokat, istentiszteletet is akár.

– Kicsit tartottam ettől. Elvégre egy megtért fiúval beszélgetni nem ugyanaz, mint rabokkal foglalkozni. De hamar megtaláltam a közös hangot velük is. Filmvetítésekkel kezdtünk, Biblia-órákkal folytattuk, amikor már megérett rá a helyzet.
Egy évvel később börtönlelkészi állást hirdettek Baracskán. Szénási Jonathan jelentkezett, de nem volt biztos, hogy a számos jelölt közül őt választják majd. Pedig igen hamar hívták: jöjjön, másnaptól már kezdheti a lelkészi szolgálatot.

Csakhogy kiderült gyorsan: a börtönvezetés egy „vallásos smasszert” akart, nem lelkipásztort. Őt meg emésztette a tehetetlenség és a düh. Felesége javasolta: menjen egyetemre, a tudás enyhíti a feszültséget. A Zsidó Egyetemen elvégezte a doktori iskolát.

2002-től a börtönben is enyhült a szigor. Szénási javasolta a börtönvezetésnek: vigyék el a rabokat „csoportos kimaradásra” a csatkai búcsúba. Hallotta ugyanis, hogy egymás közt beszélnek róla. Jól sikerült az első közös kimenő, úgyhogy immár tizennegyedik éve kíséri a rabokat a csatkai búcsúba.

– Tudni kell megszólítani őket, és máris megvan a közös nyelv. Amikor például a roma rabok azt kérték, hogy az ő börtönénekeiket is énekeljük a liturgikus dalokkal együtt, azt találtuk ki egy már szabadult társukkal – aki mellesleg hangmérnök –, hogy a sokszor agresszív szövegeket lecseréljük a szent énekek szövegére az eredeti dallamhoz. Sokat dolgoztunk rajta, de megérte.

Összeállítottak egy CD-t: ezen az egyik dal szövegének a helyére héber áldás került. Kiderült, eredetiben a refrén valahogy így hangzott: összeszúrlak, összeváglak. Az egyik rab szabadulásakor hazavitt egy CD-t, később büszkén mesélte: már az egész család az új szöveggel énekli a dalt.