Balkáni El Camino

– Nincs új a nap alatt. Egyszer épp akkor léptem be egy valaha volt szerkesztőségbe, amikor Kakuk György Kurdisztánból érkezett, s az ott készült menekültriport első sorait gépelte. Extrém figura, gondoltam, egzotikus témákban utazik a jóval izgalmasabb magyar belpolitika helyett. Akkor nem sejthettük, hogy pár év, és a periféria már nem is periféria, a menekültügy a legdurvább belpolitika. Vajon az olvasó is így érzi?

– A magyarok ezt pontosan tudják, a következmények pedig riasztják. Pláne, hogy van egy túlmozgásos kormányuk, amely mindent megtesz azért, hogy kérdéseikre ne kapjanak választ. Marad tehát a félelem. Egyébként magam is úgy érzékelem: ami a Balkánon történik, az a hidegháború utáni történelem legfontosabb eseménye.

– A nyaralásból hazafelé tartva a macedón–görög határon átszálltál a migránsokat szállító buszba. Hirtelen ötlet volt?

– Az túlzás. Már jó ideje tipródtam ezen. Egyszerűen zavart, hogy miközben a szálak Magyarországra vezetnek, a történet nincs feldolgozva. Miközben minden zászlóavatásra, törpevízmű-átadásra nagy stábokat küld a királyi tévé, az eddigi legnagyobb globális népvándorlásra nem jut se kamera, se ember. Ásotthalomnál messzebb nem jutnak. Az újságírás olyan, mint a drog. Ha párszor belőtted magad, függő maradsz akkor is, ha már „tiszta vagy”. A határon láttam a tömeget, a céltalanul lődörgő embereket, és éreztem, „itt a hír”. Az Átlátszó pedig adott felületet. Ciki lett volna visszalépni.

– Az első tapasztalat, hogy a balkáni államok lényegében már megadták magukat. Elfogadták a közlekedési rendőr szerepét.

– Kitöltetnek néhány papírt, hogy jelezzék, működik valamiféle állam, rajta tartja szemét az eseményeken.

– Álmigránsként akadtak a hatósággal kellemetlenségeid?

– Az út elején, amikor Macedóniában a migránsok közé álltam, kiderült, nem vagyok „illegál”. Amikor látták, hogy van személyim és minden tök szabályos, csodálkoztak. Hogyhogy? Át akartak zsuppolni a „legál” szekcióba. Egyébként békén hagytak. Általában elmondható: a migránsokat nem zavarják. Szerbiában az első állomást, a nagy balkáni gyűjtőtábort diplomatikusan „egyszeri megállóhelynek” hívják. A menekültek megpihennek, orvosi ellátásban részesülnek, tisztálkodnak. Ez időrabló folyamat, mert ki kell tölteni a hivatalos papírokat. Lassan megy, a szerbek viszont sietnének. Ha már itt vannak, minél előbb menjenek.

– Legfontosabb megfigyelésed, hogy mennyire bejáratott, majdhogynem üzemszerűen megtervezett a folyamat.

– Amit az úton megfigyelhettem, az már-már szalagszerűen működő, gördülékeny rendszer. A közhittel ellentétben nem a „világ szegényei” kelnek útra. A folyamat a teljes társadalmat lefedi. A szegények buszon mennek, a módosabbak taxit bérelnek. Tele vannak a szállodák, az asszonyok Belgrádban fodrászoltatnak, a férfiak szakállt igazíttatnak, a gyereknek megveszik, ami kell. Mindenki törekszik arra, hogy megőrizze emberi méltóságát, normális, polgári imázsát. Végül is abban bíznak, hogy munkához jutnak. Nem akarnak elpiszkolódva megérkezni, mint a varacskos disznó.

– Azt láttad, hogy az út mentén zajlik az élet, a fogyasztás felpörög.

– Fagylaltozók, ital- és édességboltok nyílnak, a belgrádi szállodák tömve vannak, a diszkontok kaszálnak. A magyarkanizsai kávéházak be sem zárnak. Szabadka és Magyarkanizsa között a megszokott buszjárat helyett három is közlekedik.

– Útközben „vegyültél”, interjúztál. Könnyen megnyíltak?

– Természetesen gyanakvóak. Végül is tilosban járnak, és nem szívesen teszik ezt. Bármilyen furcsán hangzik, tisztelik a törvényt. Útitársaim egyike szíriai srác volt, Aleppó környékéről származik, ahol egyszerre három hadsereg működik. Ott nem lehet élni. Nincs rendőrség, közigazgatás, közlekedés, piac, szemétszállítás. Vannak viszont leépítések. Az iraki oldalon lévő Kurdisztán korábban prosperáló övezet volt, iparral, nagy olajvagyonnal. Mindez eltűnt. A külföldi cégek kivonultak. Az úton ismertem meg barátomat, Adent is, aki mérnökként dolgozott Irakban, ráadásul a high-tech ágazatban, robottechnikával foglalkozott. Még ő kérdezte meg tőlem, hova menjen. Találomra javasoltam Norvégiát. Elgondolkodott: „Igazad lehet, megpróbálom.”

– A hazai propaganda azt a benyomást kelti, hogy „ezek” a nyugati jóléti rendszerek emlőin élősködő, alapjában „lusta” emberek. Nem nevezik őket csőcseléknek, csak gondolják. Kicsit pedig sugallják is.

– Tartok tőle, e nagy ívű gondolatok termékeny talajra hullnak. De ne legyünk igazságtalanok, e szólamok Európa-szerte divatosak, azzal a különbséggel, hogy Nyugaton van ellentartás, liberális közvélemény is. Értem, érteni vélem a kivándorlók szempontjait. Ahogy próbálom méltányolni a befogadók szorongását is.

– Fotóidon békésen poroszkáló menetoszlopot, babakocsival közlekedő nőket látunk. Van közöttük összetartás, szolidaritás?

– Egy határig igen. De a szolidaritás kapcsai azonnal szétpattannak, ha beérkezik a pályaudvarra a vonat. Legnyomasztóbb élményem a „peronjelenet” volt. Ott és akkor nincs szervezés, együttműködés. Nincs nő, férfi, aggastyán, anya, mindenkinek a családját kell feltuszkolnia. A legfélelmesebb látvány a peronon szaladgáló kisgyerek, aki azt hiszi, itthagyták, elveszett.

– A falak a történelemben Jerikótól Berlinig végül mindig leomlottak.

– Így lesz most is. Azért mondom, mert láttam: ezt a hullámot kerítésekkel nem lehet megállítani.

– Annál inkább, mert ez nagy üzlet. A magyar határnál neked is feltűnt: ha valahol, itt sok pénz forog.

– A magyar határ a legfeszültebb kaland volt. A Tisza töltése mellett mentünk nyolcvanfős kurd, szír csoporttal, gyerekekkel, várandós asszonyokkal. Volt olyan fiatal nő, aki szerintem bármikor szülhetett volna. A csempészek embere, a „boss”, négy huszonéves sráccal mobilon tartotta a kapcsolatot. A végén megálltunk az éjszakában, az erdő mellett. Bevártunk két másik csoportot. Aztán előlépett az erdőből a „legfőbb főnök”. A csoportok vezetőivel tárgyalt. Mindenkinél volt valami cetli, egyeztettek. Utóbb ahogy jött, eltűnt, kezében nagy köteg euróval. Az volt az egyetlen pillanat, amikor félrehúzódtam. Számomra véget ért az út. Egyrészt létszám feletti voltam, másrészt túl sokat láttam.

– Jóllehet sem a szírek, sem az irakiak nem fenyegettek az úton. Maximum a neten. De azok már magyarok voltak.

– Egy kommentelő azt írta: amit tettem, jogellenes, és ha nagyon ugrálok, „megüthetem a bokám”. Belinkelte az ORFK hivatalos „feljelentőlapját”.

– Hogy legyen a történetnek magyaros íze. A csempészek is muszlimok? Vagy akadnak köztük magyarok is?

– Azt, hogy ki milyen arányban részesedik a buliból, nem tudom. A magyarok benne vannak, ahogy a szerbek és a szerbiai romák is. Újvidéktől Magyarkanizsán át Szabadkáig terjedhet a lánc.

– A macedón határon nincs ilyesmi?

– Volt. És öt perc alatt meg is szűnt. Ahol nincs erőszakolt ellenőrzés, ott nincs csempészet.

– Mit kellene megérteniük a magyaroknak a balkáni El Camino-tapasztalataidból?

– Jó lenne, ha a józan, ám szorongó többség elfogadná: a migránsok pont olyan értékes, boldogulásukat kereső emberek, mint ők. Emberek, nem pedig vadak. És a sorsunk törékeny. Ilyen helyzetbe mi is kerülhetünk. Ez a hullám levonul, ők elmennek, mi pedig itt maradunk a lelkiismeretünkkel. Kit fogunk utálni, ha már nem lesz kitől félni? Kire vetül majd ez a gyűlölettömeg? A szírek sorsára jutunk?

– Magyarország fél év alatt másodszor kerül nemzetközi válság erőterébe. És nagyon rosszul éli meg.

– Nem tudjuk, hogy érez az ország. A politikusok provinciális, hangulatkeltő reakcióit látjuk. Föl kellene emelnünk a fejünket, hogy kilássunk egy kicsit önmagunkból, felülemelkedjünk ezen a felcsúti univerzumon.

– És téged nem zavart, hogy újságírói mezben szerepeltél, miközben DK-s elnökségi tag vagy?

– Névtelenül kezdtem a történetbe. Érkezés után lepleztem le magam. Volt ebben biztonsági szempont is, de a legfőbb ok politikai. A szövegből kell kiderülnie, hogy objektív voltam-e, vezettek-e pártszempontok.

– A jobboldal hogy fogadta riporteri kitérődet?

– Érdekes módon a nívósabb orgánumok érzékeltek valamiféle jó szándékot. Akkor sem vonták vissza, mikor kiderült, ki vagyok. Kis dolog, valahol mégis reményteljes.