Baj van!

- Mitől ilyen bátor?

– Az lennék? Inkább szorongok. Ahogy a környezetem is. Manapság adódnak olyan közösségi pillanatok, amikor el kell hallgatnunk a kávéházi asztalnál. Én korábban nem éltem át mindezt: 1989-ben tizennégy éves voltam.

-Keményen fogalmaz a nyilvánosság előtt: „A kétharmad úgy tesz, mintha minden megnyilvánulása egyet jelentene a nemzet védelmével.” Vagy: „A köztársaságot leöntötték a lefolyón.” Szokatlanul erős hangvétel – írótól.

– Ha a hatalmon lévők a hazaszeretet fogalmával játszadoznak, érdemes kérdéseket feltenni. Valóban pitiáner célokért akarjátok elkártyázni közös eszméinket? Ez bátorság? Az irodalom válaszokat nem tud adni. Kérdéseket tesz fel. Szüleink olyan rendszerben próbáltak boldogulni, amelyről azt gondolták, örökké tart. Cinikus a mostani hatalom, amikor kimondja: te nem vagy velünk, így nem kaphatsz támogatást. Érdekes azt is megfigyelni, miként alakul át a politikához tartozás megítélése. Akik korábban keményen elítélték az elvtelen függést, a hatalom kiszolgálását, most lelkesen lájkolják L. Simon László kulturális államtitkár bejegyzéseit a Facebookon.

- Ön beszédet mondott március 15-én, a Bibó Közéleti Társaság ülésén, szerepel közéleti tévés vitaműsorokban. Kellett bátorság ahhoz is, hogy az irodalomtól idegen terepre lépjen. Szálinger Balázs költő, író lapunknak mondta, hogy „feláll a szőr a hátán” a műalkotások terén kívül is politizáló művészektől.

– Nem hiszem, hogy kiléptem volna a közegemből. A közéleti publicisztikát ugyanúgy meg kell írni. Nekem nem áll fel a szőr a hátamon attól, ha valaki a műveibe keveri bele a politikát. De én nem ezt az utat járom.

- Egyszer említette, nem hitt a dédnagymamájának, aki azt hajtogatta, itt bármi megtörténhet. Mondta ön azt is, bárcsak beszélhetne még egyszer vele. Elismerné a tévedését?

– Igen, s másként kérdeznék tőle. Mára kiderült, ez a világ sokkal konokabb, mint gondoltam. Korábban képtelen voltam az államosítás, az elnyomó rendszer tragédiáját átérezni. A mai, parkolópályára tett életeket látva értettem csak meg, milyen világban éltek a szüleink.

- Bruck András az ÉS-ben azt írta: „A hatalom pórusából a diktatúra levegője árad.” Egyetért vele?

– Cenzúra van. Nem is álcázzák. Nem egy vidéki városról tudok, ahol a sajtósoknak el kell küldeniük a sajtóközleményeiket jóváhagyásra. És keményen belenyúlnak, ha a polgármesterről negatív a jelző. Kizártnak tartom, hogy az államtitkárok parancsolnák meg az ilyesmit a saját szakterületükön hatalommal bíró embereknek. Kialakult a rutin: elébe kell menni az elvárásoknak. Gondoljon bele, mekkora egzisztenciális rettegés lehet e gyakorlat mögött, ami aztán öncenzúrára, feltétlen lojalitásra készteti az embereket.

- Sólyom László az aszófői falunapon azt mondta, Magyarországon szó sincs lopakodó fasizmusról, sem diktatúráról.

– A diktatúra kezdetét nem éles cezúra szokta jelezni. Sólyom szerint is azért vannak rossz jelek. Én is ezt állítom, csak szerintem ezek diktatórikus jelek. Járom a vidéket, tapasztalom, hogy a pedagógustól a művelődésszervezőn át a könyvtárvezetőig mindenki csak suttogva mer beszélni. Működik a besúgórendszer. Sírva mesélte nekem egy magyartanár, hogy pedagógustársa az ajtajához lopózott kihallgatni, mit mond a gyerekeknek. A mai elképesztő nyomorban és félelemben egyetlen rossz kormányzati mondat vagy gesztus vidéken végtelen hullámokat vethet, „engedélyt adhat” a gyűlöletre.

- Bruck szerint a baloldal elborzadva nézi, mi történik, de abban akar hinni, hogy a kormány valójában jót akar.

– Olyan kétségbeejtően jó lenne hinni abban, hogy az országért dolgoznak! Machiavelli A fejedelem című munkájában arról írt, nem lényeges, hogy az adott káder ért-e a munkájához. A feladatra alkalmatlan, ám kinevezett ember hálás a hatalomnak, a függés érzése pedig felülírja az országért tenni akaró buzgalmat. Ezt látom mindenhol: az adott pozícióhoz méltatlan emberek irányítják közéletünket. S amíg nem kapnak komoly visszajelzést, joggal hihetik, bármit megtehetnek. A spanyol vagy görög kormány egy-egy intézkedése százezreket visz az utcára.

- A Milla tízezreket mozgósított, ugyanakkor a Fidesz ma vezet szinte minden faluban, városban, a többség pedig bizonytalan.

– Mert nincs egy olyan médium – és itt nem újságra, tévére gondolok –, aki értené a vidéki Magyarország mérhetetlen szenvedését. Rokonaim, barátaim messze nem a romatelepek világában élnek. Mégis, ha hazamegyek, az elveszett kétségbeesést, a nyomort látom magam körül. 1976-ban születtem, nemrég az osztálytalálkozónkon kiderült: huszonnégy társamból öten hajléktalanok Budapesten.

- Ezt azért ne írjuk csak az Orbán-kormány rovására. Van része benne az örökségnek és a válságnak is.

– A demokratikus gondolkodás nem azt jelenti, hogy tűzön-vízen lojálisak vagyunk egy párthoz. Tessék elolvasni a régi lapokat: a baloldali kormányok nyolc éve alatt akár az ÉS vagy általában a baloldalinak titulált sajtó nem azt írta, hogy itt a mennyország! Százezrek éheznek Magyarországon, megoldatlan a romák helyzete, eltűnik a közpénz. Baj van. Gondolkodjunk együtt, hogyan lehetne megoldani!

- Nemhogy a kormánnyal, még egymással sem tudnak az ellenzéki pártok kiegyezni. Az MSZP inkább egyedül kormányozna, az LMP hallani sem akar egyezségről a szocialistákkal.

– Járatlan vagyok a pártpolitikában, de akkor szokott ilyen helyzet előállni, amikor az erőviszonyok felmérése zajlik a háttérben. Azért sok a bizonytalan, mert a többség úgy gondolja, nem változna a helyzet akkor sem, ha a balliberális oldal kerülne hatalomra. Az elmúlt huszonkét évben már mindegyik párt kapott lehetőséget, ám elpuskázta. Persze jobb- és baloldalon is léteznek felelősségteljesen gondolkodó emberek, de sajnos nem hatnak az egész rendszerre.

- Kik ők?

– Bajnai Gordon és Sólyom László ilyen. És biztos vannak még mások is. A változáshoz, ahhoz, hogy a kormányon lévők a hatalmukkal alázattal éljenek, polgári minták is kellenének. Korábban egy arisztokrata vagy egy nagypolgár értette, mi a felelőssége a paraszt, a kispolgár iránt, tudta, mi a mecenatúra. Ez a hagyomány kellene ahhoz, hogy valaki magas polcra kerülve ne vetkőzzön ki magából, ne előszobáztasson, ne akarja elsíbolni a pénzeket, ne mondja a barátoknak, „ezentúl nem Karcsi vagyok, hanem államtitkár úr!”. A hatalom közelébe került ismerőseimnek és barátaimnak egy idő után mindig ugyanaz a tompa fény jelent meg a szemében.

- Mikor veszítettük el a polgári mintákat?

– Szerintem az apáink generációja alatt tűnt el. Nekik sem lehetőségeik, sem átütő örömeik nem voltak. Nem lehetett kitörni a kádári langyos diktatúrából. Zugivóként vagy alkoholistaként próbálták túlélni a rendszert, majd ötven vagy a szerencsésebbek hatvan év fölött feladták. Nagyszüleink generációjának tartását, küzdeni akarását ők már nem tudták nekünk átadni.

- És a hatalom a tartás nélküli generációkat könnyebben le tudja nyomni?

– A kormány most egy szűk, arisztokrata elitet hoz létre. Már látom a kétségbeesést az alulról jövő fiatalok szemében: érzik, ők nem kerülhetnek az új elit közelébe. Ha azt érzem, hogy ugyanúgy másodrangú emberré akarnak lefokozni, kiszolgáltatottá tenni, mint a nagyszüleimmel tették a Horthy-korszakban, akkor legalább meg kell próbálnom tiltakozni. Én elindultam egy pályán, a szerencsésebbek közé tartozom, de látom a kiszolgáltatottak helyzetét. Lelkiismeretlenség lenne hallgatni erről.